𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

44.rész☯️

[6 hónap múlva]

Idegesen, szín tiszta gyomorfélelemmel kémlelem az összegyűlt társaságot. Sokan vannak itt, legtöbben hivatali személyek. Beszédük hangos ricsajjá érik, ahogyan a rengeteg ember beözönlik a tárgyalóterembe. Semmi érzelmet nem tudok kivenni arcvonásaikból, de valószínűleg csak egy dologra kíváncsiak.

Hogy kimondják : a vádlott bűnös.

Izzadt tenyeremben lévő papíromat össze tekerem és combomra hajtva gyúrom egyre laposabbá. Csak nyomom, gyűröm és görgetem. Pont ez történt velem az elmúlt időben. Meg is látszik, szokták mondani. A mellettem helyet foglaló ügyvéd szép csendbe lapozgatta és nézte át a papírjait, engem le se szarva. Őt csak az érdekli, hogy a felígért pénz érdemében megnyerjük a pert és megszabadítson minket jó pár millió wontól.

Dehát miért is csapok egyből a közepébe? Elmesélem az elmúlt pár hónapot, mely tele volt keserűséggel, fájdalommal, szenvedéssel és vágyakozással.

- Akkor hazavisszük, rendben? - nyugtatgatott.
- Jeongguk-ot akarom. - hisztiztem, közben próbáltam szabadulni karjai közül.
- Hagyd már azt a szerencsétlent! Csak rángasd ki, ha nem használ a szép szó! - kiáltott oda valamelyik, majd társa meghallgatva a "hasznos tanácsot", kitépte kezeimet az ágy rácsából, majd vállára dobva kisietett velem a nyári forróságba.
- Jeongguk! JEONGGUK! - ordítottam torkom szakadtából, hangom be is rekedt ezután. Kétségbeesetten kapálóztam az idegen férfi vállán, hátát csapkodva ingereltem idegrendszerét.
- A rohadt életbe! Nyugodjon le, vagy használnom kell a sokkolómat!-dobott egyet rajtam. Keservesen sírtam az egész út során. Ebben minden benne volt. A kényelmetlen helyzet, hogy nem értek és látok semmit, a barom hiánya és a fájdalom mely egész fejemben szétáradt.

Otthon két ölelő kar markolt rá kis testemre, melyeket oly' régen éreztem. Apa hisztérikus sírása még mindig visszhangzik fejemben. Ahogyan azt mondta "azt hittem, sohasem látlak többé kisfiam". Nem kell mondanom, akár a Niagara, úgy folyt szemeim forrása. Sujin bordarepesztő ölelése, ahogyan különböző lehetetlen ígéretekkel bombáz és édes kis puszijai voltak azok, amikért legszívesebben egy karót vájtam volna az önző szívembe.

Azóta több hét is eltelt. A monoton napok egymást váltogatták. Felkelés, fogmosás fürdés, fekvés, sírás, önkorbácsolás, sírás, fürdés, fogmosás, fekvés. Minden egyes nap. Ez körülbelül egy vagy két hónapig tartott, sajnos nem nagyon figyeltem oda az időre. A világtól elzárva,szobánkban voltam egész végig. Sujin átment apához, hogy "ne zavarjon". Az emberi test sajnos nagyon hamar kimerül. Az ivás, evés és szocializálódás, mind olyan folyamatok, amelyek egy közel depresszióban uszkáló kamasznak az ellenségei. Nem éreztem szükségét ezeknek. Sajnos, miután elájultam és a kórházban infúzióra kötöttek, nem játszadozhattam ezzel. Főleg mivel utálom azokat a rohadt tűket.
A cukorbetegségemet továbbra is kezelni kellett, azonban ezekben a keserves időkben is képes elérni egy ekkora szarkupacot, mint én, a napfény.

És ez a napfény Dr. Choi volt.

Dr. Choi komplikált idegrendszeri panaszokkal küzdő embereknek nyújt orvosi ellátást, nem kevés pénzért. A kártérítés, amelyet kaptam a kormánytól, habár nem volt olyan sok mint hittem, de bőven elég volt ehhez.
Sujin bukkant rá az interneten és még azon a héten kaptam is időpontot. Nem mondom, nem fűztem hozzá túl sok reményt, de Jinie olyan hajthatatlan és eltökélt volt, hogy ha akarhattam is volna, nem mondhattam nemet.
Mélyeket lélegezve léptem be a privát kis kórházba, karomon Sujin-nal. Miután bemondtuk a nevemet a recepciósnak, leültettek minket az előtérben.
-  Park Jimin? - jött a kérdés, majd egy szó nélkül felállva vonultunk be a vegyszerillatú szobába. Éreztem magam körül a tisztaságot és a szoba nagyságát, ami valamiért megnyugtatott. Nagyot szippantottam a benti levegőből, majd már hallottam is a mély levegővételt, mely valószínűleg a dokitól jött.
- Üdvözlöm, bocsánat csak még el kellett intéznem egy sürgős esetet. Foglaljanak helyet. - hangja biztonságot ígérő, nyugodt és érzékien mély volt, mely egyszerre lassította le szívem heves verését és állította fel a kis pihéket hátamon. - Amint látom az orvosi papírokon, önnél vakságot diagnosztizáltak egy hályogelváltozás miatt, jól mondom?
- Igen. - hangom furán halk és félelemmel teli volt, annak ellenére, hogy fejben már nyugodt voltam.
- Tudja, általában a zöld és szürke hályog egy nem annyira veszélyes betegség, de ha sokáig kezelés nélkül marad, vakságot okoz. - megköszörülte torkát, majd újra belevont az információ megosztásába. - Ami a jelen esetben opció lehetne, ugyanis ilyen esetekkel az állami kórházakban nem foglalkoznak belemerülten, a lehető legjobb esetben, az idegrendszer helyreállítása.
- Ez hogyan lenne lehetséges? - felelte Sujin elhülten. - Ha akkor ezt meg lehetett volna oldani, akkor miért nem tették?
- Kisasszony, a közkórházak nem az egyén személyes jóérzetét akarják fokozni, hanem azért vannak, hogy megoldják a problémák nagy részét felületesen. Bevallom, nagyon nem igazságos, de tudja a mai világban minden ilyen már. - sóhajtott egy nagyot. - Visszatérve, ha megvizsgálom és látok egy cseppnyi esélyt is a felépülésére, már holnap délután sort kerítünk a műtétre.

És így történt, hogy újra látok.

Kiderült, a megvakulásom oka, egy apró a szememben maradt hályogdarab begyulladása volt, melyet megfelelő odafigyeléssel és eszközökkel el lehetett volna kerülni. De az a lényeg, hogy már vége.

Az első napokban valóban csak foltokban láttam még, de a gyógyszer és szemcsepp hatására, nem tisztán, de látok. Soha nem lesz a "régi", de legalább nem csak a sötétség fogad, mikor felnyitom a szemhéjam.

Azután minden naphoz úgy álltam hozzá : most, vagy soha. Nem azt mondom, hogy hippi lettem, de sokkal spontánabban és lazábban próbálok viselkedni. Próbálok. Igen ez a legmegfelelőbb szó, a jelenlegi helyzetre.
Azonban mindezek mellett, állandóan ott volt bennem valami. A hiány. Méghozzá az esernyős hiánya, aki ki tudja milyen körülmények között éli a mindennapjait. Jól bánnak e vele, vagy minden nap fájdalommal teli lélekkel és testtel fekszik e le a poros, hideg ágyra. Vajon elég erős e, vagy ha legközelebb találkozunk, akkor már rá sem fogok ismerni. Megtört lesz e? Életunt? Vagy nem is lesz már?
Ezt naponta legalább ezerszer végig mormolom gondolataimban. Sokszor könnyek formájában teszem ezt, néha pedig csak napokra elfordítom a kulcsot a zárban.

Az ötödik hónapra az összes próbálkozásom eltűnt. Már nem akartam boldogabb és emberibb lenni. A depresszió mélyfekete vaskarmai bekebeleztek és berántottak az örök körforgásba. Jeongguk, Jeongguk, Jeongguk. Állandóan csak Jeongguk. Éjjel nappal, reggel este, minden órában, percben és másodpercben. Még mindig nem jártam iskolába, programokra, sőt a szobán kívül sem nagyon. Álmaimban a képzelgések uralkodtak felettem. Furábbnál furább álmok törtek rám az éjszaka közepén. Volt szerelmes, bánatos, ijesztő és ami a leginkább kellemetlenebb volt számomra : vágyakozó.

A fiatalok a kamaszéveikben rengeteget ábrandoznák. Persze mindenki más módon. Az én ábrandozásaim, nos... Nem a jobbik fajtából valók. Néha úgy kelek fel, hogy legszívesebben elásnám magam szégyenemben. Lehet, hogy ez a kamaszkorral jár, de nem kérek többet belőle.

És végül eljutunk az utolsó hónapig. Pontosan két hete kaptuk meg az idézést és azóta egyre idegesebb, de boldogabb is voltam. Reményeim éltettek, melyek lehet az elkövetkezendő pár órában szerte foszlanak.

Sziasztok! ❤️
Már nem tudok mit kezdeni ezzel az ihlethiánnyal, de megpróbálom a legjobbat kihozni, azoknak, akik még nem csalódtak a sztoriban. És, ne felejtsétek el, hogy holnap fogom kitenni a The Untouchable 2.évadának első részét, The Ungovernable néven!
Köszönöm, hogy elolvastátok! Puszi és mindenkinek előre is kellemes ünnepeket!! ❤️❤️

~dark0997 💜