Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Vizes tincsei az arcába lógtak, a hűvös szél mégjobban odapaszírozta homlokához. Résnyire nyitott szemekkel figyeltem ezt a jelenetet. Jeongguk ideges. Én pedig nem tudok ezzel mit kezdeni, főleg hogy itt az én látásom forog kockán nem az övé. Immáron harmadik cigarettáját vette ki nadrágja zsebéből és komor arccal gyújtotta meg annak végét is.
- És most mi lesz? - ragad ki elmerengett bámulásomból, éppen annak tárgya. Hangja hűvösen visszafogott, ami leginkább a vihar előtti csendre hasonlít. - Mi lenne? Éljük tovább az életünket és - - Milyen élet, Jimin? - sziszegi fogai között. Szemeiben tűz gyullad és szavaimmal táplálom ezt. - Amit eddig is éltünk! Te a családoddal, én meg Sujinnal és apával. - nézek rá értetlenül.
Arca megrándul a válaszomra, de jelenleg ez érdekel legkevésbé. Zavar, ahogyan szemeimbe néz. Tudom, hogy most rohadtul nem olyan, mint volt. Ijesztő, szürke mintha csak egy halott nézne vissza a tükörből. Nem mellesleg vissza sem kaptam a kontaktlencséimet. De, kaptam erős fájdalomcsillapítót és már sokkal jobb. De, nem csak azt kaptam, hanem egy papírt is. - Tehát ha jól értem, te teljesen ki akarsz hagyni mindenből? Mert, hogy őszinte legyek, nem mintha eddig olyan sokat megosztottál volna velem a dolgaidról. Sőt, ha ma hajnalban nem vagy nálam, már nem látnál... - Miért kell mindig, mindenbe beleavatkoznod? - csattanok fel. Úgy viselkedik, mint akinek mindenbe beleszólása van. Holott, ha most kilépnék az ajtaján, örökre elfelejthetnénk egymást. - Kezdem úgy érezni, mintha csak be akarnál férkőzni az életembe. Megnyerted magadnak Hoseok-ot, Sujin-t, sőt ha apával találkoznál valószínűleg őt is! De én nem akarom, hogy az életem része legyél!
A körülöttünk eluralkodó hűvös levegő jéghideggé vált. A hideg szellő beférkőzött pulóverem alá és kirázott a hideg a hirtelen ingerre. Szemeimet lassan emeltem Jeongguk felé, övéiből semmit sem tudtam kiolvasni csupán saját tükör képemet láttam meg bennük. - Tényleg ezt akarod? - hangja halk volt, mivel a süvítő szél hangosan csapódott közénk. Határozottan bólintottam egyet, hogy valóban komolyan gondoltam ezt az egészet.
Nem szólt semmit. Végtagjával fejem felé közeledett, mire szemeim elkerekedtek. Idegesen vártam, hogy arcomon csattanjon tenyere, de ez elmaradt. Helyette lágyan hajamba simított, majd arcomra vezette ujjait és ott is folytatta tevékenységét. Szemeivel követte ujjai mozgását, majd ellépett tőlem. Nagy szemekkel figyeltem homályos valóját, amely az ajtó felé közeledett. Így egyedül maradtam a teraszon, gondolataimmal.
Magamat elhatározva követtem be a házba, hogy minél hamarabb haza mehessek. Lépteim kimértek és határozottak voltak. Beérve a szobába, megfogtam táskámat és a lábamhoz raktam. Lekaptam magamról a pólót és összehajtogatva letettem az ágyra. Felöltöztem majd felkapva a cuccom indultam volna Sujin szobájába. Egy gondolatfoszlány azonban szöget ütött a fejemben és megállásra kényszerített.
Csak nem veszi észre, hogy elvittem, nem?
Visszabattyogva az ágyhoz, felkaptam a fehér anyagot és táskámba gyömöszöltem. Kiléptem az ajtón, majd megindultam Sujinhoz. - Kelj fel, indulunk. - húztam ki a függönyöket. - Még csak 6 van. Kookie nem csinál reggelit? Mert tegnap azt mondta. - feleli egy ásítás kíséretében nyammogva. - Nem. Öltözz. - teszem ki tegnapi ruháit, majd közelebb megyek hozzá, hogy segítsek neki. Leveszem róla is a pólót és ráadom sorban a nadrágját, a zoknit és a pólót majd a pulcsit is. Táskáját vállamra dobom, majd így indulok ki. - Menj az előszobába és vedd fel a kabátot meg a csizmát.
Egy szó nélkül teszi, amit mondtam. Ha csúnyán hangzik, ha nem örülök neki, hogy beteg. Sokkal könnyebb kezelni, mint a korosztálya többségét. Hálát adok az égnek, hogy ilyen okos húgom van. Kiléptem az ajtón, majd egyenesen a nappali felé mentem. Ahogy átértem a helységen, torkom össze szorult. Jeongguk a fotelben ült és elsötétült tekintettel nézte, ahogy húgom éppen bakancsát köti be. Amaz csak szomorú tekintettel vizslatja. - Gyalog megyünk haza. És... Köszönjük, hogy itt lehettünk. - mondom, mikor már én is végeztem a cipőm bekötésével. Sujin állandóan rajta legelteti a szemeit, majd mikor már éppen nyúlnék felé odarohan.
Kis karjait átveti a férfi vállai felett, majd hangosan szipogni kezd. Közben motyog valamit, amit egyáltalán nem értek. Egyszer csak két erős kar fogja őt közre, majd meghallom szavait. - Én is remélem, Jinie.
Karcos hangjával kísérve jön felém a húgom. Szemeimmel a padlót vizslatom, majd miután kiértünk a betont. Kezeimmel övéibe kapaszkodom, így indulunk neki a hosszú útnak. Ő megy elől, hiszen én nem ismerem az utat.
A levegő hűvös és habár fúj a szél, az eső csupán csöpörög. Nem is bánom, hiszen habár én fázom így egy szál pulcsiban, legalább Sujin jól be van bugyolálva. Mivel nem kell az útra koncentrálnom, így gondolataim maguktól rántanak be az örvénybe.
Nem, már elhatároztam magam. Innentől kezdve, ugyanolyan idegenek vagyunk egymás számára, mint egy hónappal ezelőtt. Nem fog hiányozni.
Nem fog állandóan belefecsegni az életünkbe. Nem fog mindig minden helyen megjelenni. Nem fog többet kommentárt fűzni minden érdektelen tényhez. Végre békén fog hagyni, ezt akartam.
Ezt akartam, nem?
Elmúlnak a Hoseokkal közös pillanatai. Ahogyan a fiatalabb ragyogó tekintettel fürkészte, ahányszor csak megszólalt. A történeteket, amelyeket élvezettel osztottak meg egymással. A fura poénjaikat. A fiú el fogja veszíteni a példaképét.
Sujin.
Nem fog Sujinnal játszani és beszélgetni. Nem fogják egymást lelocsolni a kertben. Nem fognak együtt buta képregényhősökröl beszélni nekem, majd azon összeveszni, melyik a jobb. Nem fognak néha összebújni előttem. Nem fognak együtt nevetni.
Észrevétel nélkül haladok, csupán a nedves cseppeket érzem meg arcomon. Lassan, fájdalmasan lassú tempóban csurognak le államra, onnan pedig le a földre.
Esik?
Nem fog zaklatni. Nem fog elrabolni a suliból, hogy azután együtt töltsünk egy békés napot. Nem fog segíteni. Nem lesz itt, ha kell. Helyette családot alapít és szép csendben elfelejt minket.
Az egész város néma csendbe burkolózott. Még nem kezdődött el a nap, sokan még a pihe puha ágyukban fetrengenek. Lépteink egyenletesen koppannak a régi betonon. Innen figyelem meg húgom.
Látszólag nem érez semmit. Arca kifejezéstelen. De ez csak álca. Jól tudom, hogy belülről őrlődik. Szét szaggatják az ismeretlen érzések. Nem sok barátja van. És ezek közül ma elvesztette a legjobbat.
Szipogásomat a süvítő szél messzire viszi. El, hogy senki ne tudhassa meg. Hogy ne tudhassa meg a titkom. A titkom, hogy anya elmenetele óta először érzek ekkora űrt és fájdalmat a szívemben.
Szipogásom emléke elvegyül az utca szemetével, s a szél elszállítja. Pont, mint a tavasz ígéretét.
Mindenkinek jobb lesz így.
Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb kirakni, csupán sírógörcsöt kaptam a wattpadtől. Azt is sajnálom, hogy ezt a borzalmas részt hozom ma nektek, mert az első verziót kitörölte a drága. Azért remélem, van akinek tetszett.❤️❤️
