Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Rendben, Jimin. Kérlek nyisd ki a szemed. - összatapadt szemhéjaimat, lassan és félve a következményektől nyitogatom. A hirtelen fényre újra össze húzom őket, de már az is jó jel, hogy nem fáj. Sőt, egyszerűen felemelő.
Amint komfortosabban érzem magam, kitárom pilláimat. Nagyokat pislogva vizsgálom az előttem ácsorgókat, akik érdeklődően néznek, egyetlen másodpercet sem kihagyva. Szemeimmel a szoba összes részletét átkutatom, mire rámtör a sírhatnék. - Ugye nem fáj? - veszi el kezeimet arcomról apa, mire csak bőgve rázom meg a fejem. Istenem, mióta várok erre... - Nehm, nehm... - forgatom még mindig buksim, majd ismét kezeimbe temetkezem. Még csak egy pár perce látok, mégis olyan.... Olyan ismeretlen. Tudom, nem voltam vak, mégis olyan, mintha újból látnék. Tisztán. - Akkor látsz? Nézd, milyen minta van a pólómon! - kezdte el Sujin rángatni a felsőm, mire nevetve figyeltem meg a kék alapon fehér apró macikkal tarkított ruhadarabot. - Nagyon szép, Sujin, nagyon szép... - ragadtam magamhoz, úgy hallottam meg a doki intő szavait. - De egy darabig, sőt ha lehet egyáltalán ne is használj kontaktlencsét. Ezután, havonta egyszer el kell jönnöd újra, hogy megnézzük mi van a lencsével. De, valószínűleg nem lesz semmi gond. - mondta egy aggódó mosoly kíséretében, mire habár nyelnem kellett egy nagyot, hisz nem mondta biztosra, de akkor is egy hatalmas görbülettel arcomon bólogattam.
- Akkor mindjárt hozza az egyik nővér a kezelés utáni szemcsepp receptjét, amit ki kell majd váltani a patikában. És a fizetésről szóló csekket is, hogy minden meglegyen. Az eddig csukva tartott lélektükreim azonnal kipattannak. Rosszul hallottam? - Rendben, nagyon köszönjük doktor úr! - rázott kezet édesapám az említettel, aki a gyors búcsúzkodás után ki is lépett a kórteremből. - Apa, mi volt ez az egész a csekkel? Nem értettem... - nézek rá, majd gyorsan kigyönyörködöm magam fáradt lényében. Sokkal ráncosabbnak és fáradtabbnak tűnik így, de a szemében a remény csíráját megpillantva, hirtelen minden gondom elszáll és csak szeretetteljes tekintete köt le. - Kifizettük a műtétet. - mondta hanyagul, mire szívverésem gyorsabb lett, mint egy maratont futóé. - És mégis miből? Azt ne mond, hogy vettél fel még egy kölcsönt... - nézek rá hitetlenkedve, mire nemet int fejével. Csakhogy, tudniillik eléggé makacs vagyok. - Akkor miből? - Jimin fejezd be! - erélyes hangjától még a szőr is feláll a hátamon. - Megvan a pénz, megvan a műtét. Ennyi. Boldogok vagyunk, te újra látsz és itt van Sujin is. Minden újra rendben. - somolyog halványan, mire egy kicsit megnyugodok. - És soha többet nem is megyek el! Nem akarom, hogy bajod legyen... - néz rám boci szemekkel kishúgom, mire könnyes íriszekkel szemlélem meg szépségét. Néhol, itt ott van arcán egy kis pattanás, de nagy barna szemeivel, édes nózijával és vékony ajkaival olyan aranyos, hogy muszáj vagyok itt helyben összepuszilgatni. - Ne, Jimin! Ne! - sikongatja, mire abba hagyom, nehogy a végén még balul süljenek el a dolgok. De azért mindketten nevetve nézünk össze. - És mivel ma péntek van, nem dolgozom. Nézhetnénk valami filmet otthon... - túr bele hajamba apa, mire csak ismét bólintok. - Na akkor, pakoljunk. És akkor hazafele ki is váltjuk azt a cseppet.
Egész úton úgy mosolygok, mint egy betépett vadbarom, de nem érdekel. Annyira jó újból megszemlélni a dolgokat, hogy nem tudok betelni velük. A kis kavicsok az út szélén, a különböző színű dobozok a kukákban, a házak lepergett vakolatainak mintázata... Mind, mind unalmas és érdektelen dolgok, engem mégis a mennyekbe juttatnak. És még mennyi minden van! - Jiminie! Figyelj rám! - rángatja meg kezem Sujin, mire ránézve engedek el egy hümmögést. - Ma este segítenem kell Kim néninek a suliból, de amint hazaérek szeretnék veled beszélni... - mondta komoly tekintettel. - Most is elmondhatod. - mérem végig, majd arra a következtetésre jutok, hogy kishúgom, többé már nem is olyan kicsi. Feje teteje már túlér a vállamon. - Nem, ez nagyon fontos, tudo- - Sujin. Tudod, miről beszélgettünk, igaz? - jön apa is mellénk egy zacskóval, ami azt jelenti, hogy újból elindulhatunk. - Megígérted, hogy nem jár el a szád. Az ő érdekében. - De ap- - Akkor milyen film lesz? - nyújtja át apa a zacsit, mire összezavarodva kapkodom kettejük között tekintetem. Mi a fenét titkolnak el előlem? - Nem, miről beszélt előbb Sujin? Mit ígértél meg? - fordulok második mondatomnál a fekete hajúhoz. - Csak azt, hogy.. Hogy átadom Hoseokie üzenetét. - nevette el magát, mire szemöldököm felhúzva hallgattam mondandóját. - Hobi üzent? - Igen azt, hogy majd valamikor beugrik. - Mikor? - Azt nem mondta.. - Hobi mindig el mondja. Szeret ponto- - Mondom, hogy nem mondta! - emeli meg hangját, mire ijedten húzom magam össze és inkább csendben megyek tovább.
Hazaérve megint mosolyogva nézem meg lakásunkat. Sajnos, a rengeteg port és koszt meg szemetet is. - Itt meg mi történt? Bombát robbantottak? - nézek körül a konyhában. - Mivel Sujin suliban volt én meg dolgoztam, nem sok mindent tudtunk itthon csinálni... - vakargatta tarkóját apa, miközben elvette a kezemből a szemcseppett és berakta a gyógyszeres dobozba. - Akkor ha végeztünk a filmmel, megcsinálom.-tettem kezem csípőmre, majd azonnal elindultam a mosogató felé. Hallottam, ahogyan apa és Sujin beszélgetnek valamiről, de figyelmen kívül hagytam. A mai feladatokra gondoltam, hogy mit tudok megcsinálni. Egy bő fél óra alatt mindent rendbe tettem a konyhában, majd pusztán pár lépést megtéve a nappaliban is elpakolásztam. Ezután benyitottam a szobánkba, ahol megláttam Sujin-t ahogyan az ágyban egy telefont nyomogat. - Hát az meg honnan van? Mi van megnyertétek a lottót, míg nem voltam? - ráncoltam össze szemöldököm. Sujin azonnal háta mögé rejtette a készüléket, mire csak még értetlenebb lettem. - N-nem... Kaptam... - Kitől? - Minseo-tól. Hogy tudjunk beszélgetni. - tette maga elé kezeit, mire gyorsan lecsaptam a párnák közé ejtett darabra. - Sujin! Egy ilyen tudod mennyi pénz? - forgattam kezeim között a telefont elhűlve. Ez az egyik legújabb darab. - Minseo vette. Ha ő ezt akarta, akkor ezt. Add vissza... - nyújtotta felém kezét, mire megkönyörülve rajta, visszanyomtam tenyerébe. Ahogyan körben vezettem tekintetem, meglepődtem milyen tisztaság van bent. - Te takarítottál itt? - Igen. Nem bírom a koszt. - De kint tiszta rendetlenség volt, Jinie... - húzom mosolyra ajkaim, mire egy ilyen "te aztán tényleg idióta vagy" fejjel néz rám és válaszol fel nem tett kérdésemre. - Attól még, hogy fontos nekem a tisztaság nem akartam rendet tenni.
Nevetve megyek át apához, aki éppen ruháit pakolássza el a szekrényben. - Látom, Sujin itt is tevékenykedett. - Itt is aludt. - Tényleg? - nézek elkerekedett szemekkel apára, aki egy büszke vigyorral néz vissza. - Igen. Annyira hiányzott neki a közelséged, hogy megkért hadd aludjon velem. Persze, azt is mondta, hogy fújjam be magam a parfümöddel... Arra azért már nemet mondtam. Mindketten felnevettünk húgom tettén, majd kihívva Sujin-t a szobából, bevonultunk a nappaliba.
Választásunk a Hercegnő és a béka című Disney mesére esett. Mindnyájan nagyokat nevettünk rajta, néhol elejtettünk egy két könnycseppet, de engem nem ez kötött le igazán. Annyi megválaszolatlan kérdés volt előttem, hogy nem tudtam nem rájuk gondolni. Az egész film közben csak ezek uralták elmémet, ami kezdtett egy kicsit már sok lenni. Nem elég, hogy most itt van a suli meg a munkakeresés, még ők sem mondanak el nekem semmit, így több stresszt okozva. Pedig jobb lenne, ha most mondanák el...
- Nekem mennem kell... - állt fel vacsi után Sujin, mire ugyan aggódva de útjára engedtem. - Apa... Mondanom kell valamit ... - kezdtem volna bele, de akár egy gondolatolvasó, félbe szakított. - Tudom, hogy nincs semmilyen munka. Nem kell magyarázkodnod. - tette le a villáját, majd megértően nézett rám. Kiengedtem a tüdőmbe rekedt levegőt, majd ismét felé fordultam. - És azt gondolom tudtad, hogy Kang néni nem fogadta el a bocsánat kérésem... - Igen. - És azt tudod, hogy Sujin-nak telefonja van? - Igen. - És azt, hogy ki adta neki? - Hoseok, természetesen. - bólintott mosolyogva, majd elvéve tányérom, hagyott ott az újabb hazugságok áradatában.
Hát helló ❤️ Ti mit gondoltok a történtekről? Remélem tetszett ez a rész ❤️ Most kivételesen büszke vagyo magamra, mert 1231 szót írtam le és nem spóroltam😂 Legyetek jók és élvezzétek ki az utolsó napokat! Puszi ❤️
