Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Fejemet tenyerembe fúrom és hajamba vezetem ujjaimat. Szemeimet az előttem heverő füzetre vezetem, de nem tudok most erre koncentrálni. Sőt, semmire sem. - Jimin, figyelsz? - jelenik meg előttem a tanár nő alakja. Ijedten emelem fel a fejem, majd tekintek dühtől izzó szemeibe. - Elnézést, igen csak kicsit elbambultam. - Hogyne, ha én is megtehetném. Hálátlan kölyök... - morog, majd visszaindul a táblához, hogy tovább rombolja le agysejtjeinket.
Érzem magamon több osztálytársam tekintetét is. Szinte lyukat égetnek belém, ahogy hátamba fúrják szánakozó pillantásaikat. Hoseok egy halvány mosolyt intéz felém, majd inkább tovább figyeli a boszorkányt. Fogalmam sincs mi van velem. Az elmúlt napokban kedvetlen lettem és irritáló. Apa is többször megszólt, miszerint túl bunkó vagyok és ne beszéljek vissza. Persze, így később belátva valóban igaza volt. Én se tudnám magam elviselni. Sujin egy szót sem szólt hozzám kedd óta. Miután hazaértünk bement apa szobájába és azóta csupán akkor látom, amikor iskolába megyünk és onnan haza. Már nem alszik velem. Egyedül vagyok, miközben hallom ahogyan a másik szobában szipog. Legszívesebben azonnal átmennék hozzá és még a szuszt is kiölelném belőle, de már ha csak a kezem közelít felé elcsapja és elvonul.
Miután Hoseok állandóan Jeongguk után kérdezősködött, egy idő után már nem bírtam elviselni. Mindennel kitálaltam. Kezdve a betegségemtől a kedd hajnalban történtekig. Azóta sokkal hűvösebb körülöttünk a légkör és mintha neheztelne rám a döntésem miatt. Ez még nagyobb repedést tett a szívemben, de nem törhetek össze. Mindenkinek jobb lett így, csak hozzá kell szoknunk.
Miután sem hétfőn sem kedden nem mentem be dolgozni, ma muszáj leszek. Félek, hogy Kang néni amint meglát, odaadja az ehavi fizetésem és elküld a jó büdös francba. Úgyhogy fel vagyok rá készülve, valószínűleg új munkahelyet kell keresnem. Az állapotom stagnál, egy cseppet sem javult. Továbbra sem hordok kontaktlencsét, habár nem is tudnék. Sok pénzbe kerül, emellett egy kicsit még ki szeretném élvezni, hogy habár szürkébben és homályosan, de még látok.
Ki tudja meddig...
Miután végre vége az utolsó órának, felkapom a cuccom és megindulok a felsős részlegre. Sujin karjait összefonva áll az egyik oszlopnak támaszkodva és maga elé mered. Az utóbbi időben elég sokat változott. Amióta talált magának egy új barátnőt, sokkal másabb lett. Más ruhákat hord, levágatta a haját is. Azt sem tudom, honnan szerzett ezekre pénzt. Gondolom ebben persze a kis barátnője volt a nagyész, de majd én elbeszélgetek vele. - Szia. - mosolygok rá. Annyira szeretném már hallani, hogy köszön. Vagy csak fogja meg a kezem. Ellöki magát a támasztótól, majd megindul ki az épületből. Legalább megvárt...
Sóhajtva követem, majd mellé lépve teszem feje fölé az idő közben kibontott esernyőt. Kedd délután óta folyamatosan szakad az eső. Reggel délben és este is. Kezdem úgy érezni, mintha soha nem is lett volna tavasz. Pedig mindjárt belépünk az áprilisba. - Hé, Sujin!
Egy szőke hajú lány futva közelít felénk, majd amint ideér hozzánk egy szoros ölelésbe vonja húgom. - Nem úgy volt, hogy ma vásárolni megyünk? Su, azt mondtad! - teszi karba piros feszülős felsőbe bújtatott karjait. - Te mégis ki a bánat vagy? - ragadom meg Sujin karját, hogy elhúzzam a lány mellől. - Minseo vagyok. De te ki a bánat vagy? - néz rám barna szemeivel. Mégis hogyan lehet valaki ilyen szemtelen? - Sujin bátyja. És mi az, hogy vásárolni? - fordulok az említett felé. Dacos szemekkel pásztázza arcom, majd kirántva karját szorításomból fut el a lánnyal. - Hé, Sujin! Azonnal gyere vissza! - indulnék meg utánuk, de már se híre se hamva a lányoknak.
És most mi lesz?!
Tehetelenségemben megszorítom az esernyő műanyag részét, majd rögtön apát kezdem tárcsázni. - Szia, fiam. - Apa, baj van. Nagyon nagy baj... - Mi... Mi történt? - hallom, ahogyan kiment a teremből. - Sujin.. Elment egy másik lánnyal... Eltűntek a szemem elől... Apa... - Gyere haza most. Én is megyek és ott megbeszélünk mindent, oké? - Rendben, sietek. - Én is, vigyázz magadra Jimin.
Utam azonnal a metró felé vezet, majd azonnal a legelső járattal indulok is otthonom felé. Útközben rengeteg minden jár a fejemben. Ki volt ez a lány? Mégis mit akart az én kishúgomtól? Miatta lett.... Ilyen?
Mérgemben akkorát harapok ajkamba, hogy kiserken a vérem . Idegesen veszem tudomásul, hogy emiatt a baki miatt ma sem tudok dolgozni menni. Főleg, ha Sujin nem lesz meg. És ez mind Jeongguk hibája. Remélem most mosolyogva dől hátra a foteljában, mint aki jól végezte a dolgát. A hülye megjelenése felforgatta a családom életét. És ezt nem fogom annyiban hagyni.
Otthon már nyitott ajtó fogad, így tudomásul veszem, apa már szerencsére itthon van. - Mit csináljunk? - vágom le magam a kanapéra, majd onnan nézek fel szülőmre. Fáradt arca mutatja, mennyi nehézségen kellett már végig mennie. - Azt mondtad egy lánnyal ment el? Akkor biztos csak a barátnője... - mosolyodott el lágyan. - Épp ideje volt, hogy el kezdjen egy kicsit ismerkedni. - Hogy veheted ezt ilyen félvállról?! - csattanok fel. - Sujin autista, apa! Nem fog ismerkedni soha! Azt sem tudom mi történik vele! Megváltozott, apa! - üvöltöm remegő ajkakkal. - Jimin. - emeli meg hangját. - Egy fiatal lányról beszélsz! Neki is kellenek barátok! És ha megváltozott? Kamasz, az isten szerelmére! - csap egyet az asztalra. Összerezzenek, majd könnyes szemekkel nézek övéibe. Ez nem az én apám... - És te is... Nem mentél dolgozni... Rossz jegyeket hozol haza.. Veled mi történt, Jimin? - hangja csalódott és erélyes, ami miatt csak összehúzom magam a sárga bútoron. - Megkaptam a papírt. Tudom, hogy nem jársz el a kezelésekre. Sőt, még a műtétet sem vállaltad. Mit akarsz, fiam? Vak akarsz lenni?
Hangos szuszogásba kezdek, ahogyan kitörni készülő könnycseppjeimet próbálom vissza tartani. Nem mintha magamtól nem tudnám! Miért... Miért kell ilyennek lennie? - Nehem.. Nemh.. - kezdek sírásba. Akár csak egy óvodás, úgy bömbölök. - Akkor szedd össze magad! Most szépen elmegyünk ahhoz a lányhoz és elbeszélgetek veletek. Miért hittem azt, hogy már felnőttek vagytok, istenem... - temeti arcát kezei fogságába. Miután sírásom alább hagyott, egy öleléshez tárom karjaimat. Apa erős kezei tartanak meg, amint újra itatni kezdem az egereket. - Nembaj, Jimin. Sajnálom, hogy nem voltam itt veletek. De most itt leszek, és együtt megoldjuk ezt az egész kavalkádot.
