Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Kurvára nem vagyok rád kíváncsi! - kiáltom bele a telefonba, majd kissé instabilan, de elballagok a kocsma bejáratához. Kint kicsit megkapaszkodom a korlátban, majd amikor úgy érzem, nem fogok hátra esni a szédüléstől, elindulok a csendes utcán. Lehetséges, hogy nem a legjobb döntés volt egy kietlen utcácska egyik fogadójába betérni inni, de nem akartam egy forgalmas helyen bút felejteni.
Mióta Minseo-éknál kaptam egy kisebb szívinfarktust, leteremtettem Hoseok-ot, majd a hazug húgomat is és kikapcsoltam a készülékem. Mindig túl naiv és jókisfiú voltam. Ideje volt annak, hogy végre a sarkamra álljak és ne csak mosolyogva bólogassak a hazug szavak hallatán. Ebben az egészben leginkább apát sajnálom, hisz ő a dolog csak egy kis részét ismeri. És valószínűleg azt is eltorzítva, persze Sujin-nak köszönhetően. Ha majd egyszer lesz annyi vér a pucámban és apám elé merek állni, akkor kitálalok neki mindent. Jungkook-ról, a balesetről, az iskolai pályaválasztásról, majd a cserben hagyásról.
Hobi-nak biztos, hogy egy kis idő után képes leszek megbocsátani, hiszen nem tudok a legjobb barátom nélkül élni. Sujin rútul becsapott. Jól tudja, hogy mennyire féltem, mégis képes volt össze vissza hazudozni, majd a szemembe mondani a nekem kitalált történeteit. Pedig azt hittem, már minden rendben lesz, de nem.
- Jimin? - hallom meg mögülem nevem, mire azonnal fordulnék meg, de a hirtelen mozdulattól megszédülök és el is esek. - Bassza meg... - sziszegem fájdalmasan. Bal könyököm jól bevertem az aszfaltba. Auch. - Jól vagy? Úristen.. Részeg vagy? - mondja csak tovább az idegen, mire már eléggé ideges leszek. - Áhh nehogy segíts! Beszélj csak, addig én megvárlak... - gúnyos hangsúlyomon még én is meglepődök, de egy kis tétovázás után az idegen megfog, majd hátára kap. - Hé, te melák! Tegyél le a földre vagy lehányom a hátad! - mondom, közben próbálom tényleg nem kiokádni még a lelkemet is. - Semmi baj, amúgy is új kabátot akartam venni! - hangjáról lerí, hogy jól érzi magát. - Egyáltalán ki a faszom vagy te? - Kedves kérdés köszönöm. Egyébként Junghyun a nevem. - És honnan tudod az én nevem, kedves Junghyun? - emeltem ki a kedves szót, ha már ennyire leteremtett az előbb. Faszom az illembe. - Ott voltam a pálya választási orientáción. Hallottam, ahogyan a bátyámmal beszélgettél az ebédlőben és megjegyeztem a neved. - Hoseok a bátyád? - emeltem meg szemöldököm, mivel nem rémlett, hogy az egyke legjobb barátomnak lett volna egy öccse. - Nem, a bátyám Jeon Jeongguk. Ő volt a tetoválóművész. Vagyis nem volt, még mindig az. - nevette el magát jókedélyűen, miközben bennem még a le-fel liftező alkolhol és hányás keveréke is megdermedt.
Ezt. Nem. Hiszem. El.
Miért kell mindig, mindenhol ott lennie?!
- És hova akarsz vinni, huh? Ajánlom, hogy ne a bátyádhoz, különben rohadtul kifogom kaparni a szemed... - mormogtam, még mindig eléggé részegen ahhoz, hogy ne fogjam fel TELJESEN az előbbi mondandóját. - Nem, hozzánk megyünk. Tudod, van egy húgom is meg ott vannak a szüleim. - Oh, tök szuper. Azt hittem előbb elviszel egy randira, aztán mutatsz be a családodnak... - forgattam meg idegesen a szemeimet. Még jó, hogy nem hívja össze az egész rokonságot. Erre válaszképpen csak egy jóízű nevetést hallat, majd mikor rájön, hogy rohadtul nem élvezem a szituációt, megköszörüli a torkát. - Sajnálom, van barátnőm. De egyébként aranyos fiú vagy. - dobott egyet rajtam, mire egy újabb adag indult meg gyomromból, egyenesen szám felé. Nem is kellett sokat várnom, egy bő fél percig csak jött belőlem a cucc. Közben Junghyun megállt és kissé hátradőlt, hogy ne menjen rá belőle. - Uhh, gondolom ez az első, hogy ennyit ittál. - hajol kicsit hátra, hogy megnézze mit alkottam. - Aha. - nem tudok többet kinyőgni, hiszen egyszerre harcolok egy újabb adag hányás kifolyásával és a kaparó érzéssel a torkomban. Soha többet nem fogok inni.
Útközben valószínűleg elaludhattam, mert az utolsó emlékem az volt, hogy Junghyun bocsánatot kért, mert beverte a fejem az egyik oszlopba. Őszintén az se érdekelt volna, ha egy kocsi elé dob, mert már nagyon álmos voltam. Egész kényelmes is volt, mert a cipelőm vastag kabátja elég meleget és puhaságot nyújtott.
Kipihenten nyitottam ki a csipáimat. Nem fájt a fejem és kellemes melegség vett körül. Éppen fordultam volna a jobb oldalamra, amikor valaki felhorkantott egyenesen abból az irányból. - Jézusom... - suttogtam ijedten, majd hátrébb húzódtam. mert nem voltam felkészülve egy alvó társra. Márpedig az volt ott. Lassan kezdtem visszaemlékezni a tegnap estére, azonban miután végigpörgettem a történéseket, fejem tiszta vörös lett a szégyentől. Megpróbáltam csendben és lassan lehúzódni az ágyról, de ez enyhén szólva nem sikerült és egy hatalmasat tanyáltam a kemény fapadlón, a lábamra csavarodott lepedővel. - Mi? - kapta fel a fejét Junghyun és azonnal irányomba nézett. - Látom felébredtél. - nyújtózott egyet mosolyogva, majd összeszűkített szemekkel kezdett el vizslatni. - Csak nem meg akartál szökni? - N-nem. - ráztam meg fejem, majd le is hajtottam azt, ahogyan megláttam a takaró alól kibukkanó testét. Mi a... - Nem fáj a fejed? Elég sokat ittál tegnap... Hozok is egy gyógyszert. Addig próbálj meg nem kiugrani az ablakon, oké? - tette fel két kezét, hogy nyomatékosítsa mondandóját. - N-nem. - akár egy betanult szöveget, úgy ismételtem meg előző megszólalásom, majd a szekrény oldalát vizslatva vártam, hogy végre kimenjen. - Oké, akkor hozok valami reggelit is. Enned kéne. - mosolyogott rám, majd ahogyan volt, egy szál melegítőben kilépett a szobából.
Még mindig a földön ülve, kidülledt szemekkel néztem a vendéglátóm után, majd elszégyellve magamat tápászkodtam fel. Lassan körbe tekintettem a szobában, mire egy elismerő mosollyal forogtam tengelyem körül. A szoba nem volt nagy, de nagyon otthonos volt. Leginkább a barna és a fehér színek nyújtottak neki komfortot, de volt egy pár dekoráció is amin megakadtak szemeim. Egy parafatábla foglalt helyet egyenesen a barna íróasztal felett. Egy órarend, oklevelek és képek sokasága foglalt helyet a világos táblán. Sajnos, nem sok időm maradt megnézni a képeket, mert lentről meghallottam Junghyun hangját és azonnal letipegtem a nappaliba.
