𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

2.rész☯️

Miért is nem lepődtem meg, mikor az esőcseppek kopogó hangjára keltem? Kezdem úgy érezni, hogy mintha nem március, hanem szeptember lenne.

Elcsúsztatom ujjam telefonom kijelzőjén , majd lassan felülve csukott szemekkel nyúlok a komódon lévő szemüvegemért. Két kezemet a hajamba eresztve dőlök előre ülő pozíciómban, majd oldalra tekintek.
Sujin még mindig csendesen szuszog, párnája csücskét dörzsölgetve. Nagyon édes látványt nyújt, mint általában mindig.

- Hé, Hercegnő.. - tűröm ki arcából hosszú haját, mire homlokát ráncolva nyűgösen fordul el másik oldalára.
- Kelni kéne. Suli van. - szállok ki egyedül az ágyból, majd visszatekintek a rózsaszín pizsamásra.
- Sujin. Ugye nem akarsz lekésni a reggeli tükörtojásomról? - vetem be az aduászt, közben az ajtó felé lépdelve. Éppen, hogy a konyhába értem, drága kishúgom az ajtót hangosan kicsapva rohan irányomba, majd hárulról átölel.
- Kérem a reggeli puszimat. - csücsörít felfele, ami számomra a valaha látott legaranyosabb dolog. Kérésének teljesítése utána odalépek a gázhoz, majd neki állok specialitásom elkészítésének.

- Menj gyorsan fogat mosni, a ruháidat már kikészítettem. - állok neki a mosogatásnak. Közben átfuttatom a mai nap elkövetkezendő történéseit fáradt kobakomban.
Ha a 7:23-as metróval megyünk, Sujint elkísérem az osztályához, átmegyek a gimnáziumi részlegre, akkor olyan 7:45 körül már a teremben is vagyok. Tehát, nem szabad eltérnem a menetrendtől, mert akkor a banya matek tanárom, akivel van az első tanórám, addig szidna míg az osztály dőlne a nevetéstől. Az én drága osztályom...

- Megvagyok, mehetsz! - jelent meg Sujin. Egy kívülállónak a beszélgetésünk és tetteink egymás felé igen szokatlannak tűnhetnek. Amíg nekem a látásommal, addig Sujinnek a viselkedésével vannak "problémák". Utálom, hogy aki megtudja mi van velünk, az általában vagy sajnálkozik, vagy kigúnyol.
- Rendben, gyorsan felöltözöm, fogat mosok és indulhatunk.

A metró szokás szerint túl zsúfolt volt, bár így kora reggel nem csoda. Mindenki vagy iskolába,vagy a munkába tart. Alig várom, hogy jövőre elkezdhessek teljes állásban dolgozni. Mindig boldogsággal tölt el, ha belegondolok, hogy mennyi pénzt fogok keresni. Abból segíthetek apának, vehetek Sujinnek ruhákat, játékokat. Sőt, ha két vagy három műszakot vállalok suli után, akkor nyaralásra is futna belőle!

- Mi az? - emeli rám szemeit a mellettem ülő. Karjaival enyémeimet fogja közre, oldalamhoz simulva. Sujin autizmussal él, születése óta. Szerintem, ez csak még különlegesebbé teszi. Mikor 8 évesen felfogtam, hogy a húgom nem az átlagos kislányok közé tartozik, azonnal belevetettem magam az autizmussal kapcsolatos könyvekbe. Azóta, nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal. Sujin törődésmániás,amelynek mindig én vagyok az alanya. Bár, ki más lenne ha csak apa van, aki itthon sincs?
Emellett legtöbbször tőmondatokban beszél, ami neki fel sem tűnik, és az évek alatt egyre inkább hozzá szoktam. Nem szereti, ha a ruháit rosszul hajtogatom össze, szanaszét hagyom a szennyesem, por van a szekrényeken.

- Semmi, pici. Mindjárt ott vagyunk. - simogatom meg buksiját, majd visszafordítom fejem a metró belseje felé.
Tényleg igazam volt, 3 percre rá meg is érkezünk a sulihoz közeli állomáshoz. Egymás kezét szorongatva indultunk meg, majd érkeztünk is az ódon iskolához. Ott fellépcsőzve a második emeletre odakísértem a terméhez, majd egy puszi és egy nagy ölelés után utam a pokol felé vezetett.

- Jó reggelt! - ültem le padtársam mellé, aki egyben legjobb barátom is. Füléből kihúzva fülhallgatóját viszonozta gesztusom.
- Apud dolgozik? - kérdezte Hoseok.
- Nem, ma reggel jött haza, vagyis fog 9 körül. - pakolok elő matekra. Yey, a kedvenc órám...

- Nem akarsz átjönni? Overwatch-ozhatnánk! - derült fel arca, habár neki mindig ott virított egy mosoly szája szegletében.
- Nem lehet, ma dolgoznom kell. - húztam el számat, ugyanis eléggé kecsegtető volt számomra az ajánlat.
- Áhh...-sóhajtott egy nagyot, majd éppen belekezdett volna következő mondatába, amikor nyílt az ajtó és belépett a rémálmom.

- Na szóval, kijavítottam a múltheti röpdolgozatokat. - tolja feljebb karvaly orrán szemüvegét. Jól kezdődik...
- Az átlagotok valami siralmas. De szeretnék néhány embert megdicsérni, közületek. - lapozgat a papírok között.
- Hyuna, gratulálok 4-es lett. Ha így folytatod, akár 3-as is lehetsz év végén! - küld a lány felé egy biztató mosolyt.
- És Jimin. Nagyon ügyes, csak fél pontot rontottál! - néz rám mélybarna szemeivel, mire csak bólintok és lehajtom vöröslő fejem. Utálom érezni magamon a többiek tekintetét.
- Na a stréber megint aratott! - kiabált be az egyik kis köcsög hátulról.
- A helyett, hogy beszólogatsz, tanulhatnál is hülye gyerek! - fordul hátra Hoseok.
- Ne, Hobi hadjad.
- Nem hagyom, ezek a buzik állandóan bántanak, Jimin. Valakinek ki kell állnia érted, ha már te nem mersz. - suttog vissza idegesen. Hiába tudom, hogy igaz amit beszél, mégis fáj, hogy egy önbizalomhiányos kislánynak tart.

- Hétvége? Akkor szabad vagy? - sétálunk el a felsős folyosó zsibongó gyerekekkel teli részén.
- Igen, azt hiszem. - virulok fel én is egy pillanatra. Egy hatalmas öleléssel ront nekem kishúgom, majd vasmarokkal szorítja meg felsőm anyagát.
- Hé, mi a baj, Su? - simogatom kis fejét, mire csak mégjobban mellkasomba fúrja kobakját. Hoseok aggódó pillantással figyeli a családi jelenetet, majd vállára simítva éri el, hogy ránézzen.
- Mit szólnál egy kis búfelejtőhöz, csajszi? - kacsint rá, mire mérges hangsúllyal teremtem le, drága barátom.
- Hoseok! Még csak 12 éves! Meg amúgy is, a legjobb barátod kishúgát ne merd inni hívni! - szorítom most én magamhoz Sujint.
- Ugyan! Hova gondolsz, Minie! Csak egy forró csokira akartam meghívni a hölgyet!

Végül élve Hobi ajánlatával, betértünk az egyik iskolához közeli kis kávézóba. Mivel nem hoztam magammal pénzt, csak annyit engedtem meg Hoseoknak, hogy Sujint meghívja valamire, ugyanis nem akartam tartozni neki.
- Ízlik? - tűröm füle mögé hajszálát, mire elcsapva kezemet néz rám mérgesen. Csak kuncogok egyet rajta, majd kinézek a mellettem lévő ablakon.

Az eső már csak szemerkél, de valószínűleg egész héten, ha nem a hónapban, hasonló lesz az időjárás. Nem bánom, mivel nagyon szeretek pulcsikat hordani. Inkább, mint nyáron a hatvan fokban megdögleni a melegtől.
Ahogy kémlelem az utcát, és az itt sétáló embereket, szemeim rátalálnak egy ismerős arcra. Rendes vonásait nem, de homályos valóját fel tudom ismerni, ugyanis csak azt látom. Ez még mindig sokkal jobb, mint amit az orvosok mondtak. De így is, napról napra romlik a látásom. A gyógyszerek drágák, a kezelésről nem is beszélve.
Fekete kabátja, nadrágja és cipője még zordabbá és félelmetesebbé teszik kinézetét. Szemei sötétek, ahogy haja is.
Elmehetne Piton professzonak...
Éppen cigarettaszálját gyújtaná meg a kezében lévő öngyújtóval, amikor is megáll mozdulatsorának elvégzésében.
Tekintetemet visszavezetem arcára, melyen lévő sötét lélektükrei már nem a földet, hanem engem pásztáznak.
A hideg végig fut testemen, mégis képtelen vagyok elvenni szemeim övéiről.

~dark0997 💜