Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fáradtan estem be az ajtón. Gyorsan még ledobtam a kabátom és a cipőm, majd a szobába érve azonnal az ágyba zuhantam és elaludtam. Teljesen kifárasztott a költöztetés, ugyanis sikerült rábeszélnem Jeongguk-ot, hogy Junghyun nála lakhasson. Van szíve, nem volt nehéz. Még mindig a régen történtek volt a vita tárgya köztük, így inkább nem is feszegettem. Másrészt viszont a tetkós teljesen ki van, így Sujin kitalálta : hétvégén látogassunk el a közeli vidámparkba. Busan hatalmas, de nagy a megoszlás a város részek között. Mi a szegényebb részben élünk, míg Jeongguk családja kilométerekre innen. Nem is csoda, hogy ennyire meg volt lepve az itt látottakon.
Látszik rajta, hogy megpróbált alkalmazkodni az öccséhez és előre bevásárolt az érkezésére. Sőt, mire végeztünk a pakolással kaját is rendelt, ami az utóbbi időben produkált viselkedése alapján nagyon meglepett. - Hah, kifáradtam... - csoszogott be az ajtón Sujin, majd ő is bedőlt a párnák közé. Túl lusta voltam megszólalni, így csak egyetértően morogtam. - Remélem Kook jófej lesz Junghyun-nal.... Ő csak a jót érdemelné. - Miért érdekel téged ennyire? Nem is ismered... - vontam össze szemöldököm. - Csak látszik rajta, hogy jó ember. Jungkook is az, csak túlságosan keserű volt az élete, ami gyakran meglátszik a viselkedésén. Mint rajtad. Felemelve fejem találkoztam Sujin csillogó tekintetével. Semmi konkrét érzelem nem jött át a tekintetéből, csupán a ragyogó fekete íriszeit láttam. - Ezt hogy érted? - Hihetetlen, hogy még mindig nem fogtad fel... - fúrta bele fejét a puha anyagba. Sejtettem, hogy a Jeongguk és kötöttem lévő "kapcsolatról" beszélt, de egyszerűbb, ha inkább hagyom. Nem szeretem ezt a témát.
Hamar elnyomott az álom kis beszélgetésünk után. A táj havas volt, hó fedte minden pontját. A jeges szél keselyűként csapott le így is védtelen testemre, így eléggé kimozdítva stabil helyzetemből. Hamarosan a fehér hóban találtam magam és éreztem, az a vékony ruha, mely rajtam volt, percek alatt elázott. Nem tudtam mozogni, sem beszélni, mintha csak lebénultam volna. Belül ordítottam. Segítsenek! Segítsen valaki! Szinte hallottam hangom rekedtségét, melyet a magas vonulatok jóízűen magukba szívtak, nem engedve azt el a távolba, hol meghallhatták volna segélykérésemet. Közben a sötét éjszakai égbolt felváltotta a világos fehér eget és a jeges szél alábbhagyott. A hó már csak lassan szállingózott. Arcom így is tele volt már velük, ajkaim sötét lila színben pompázhattak az érzés nyomán. Éreztem, egyre álmosabb és álmosabb leszek. Szempilláim elnehezdtek, melynek a rajtuk lévő hópelyhek sokasága is okozója volt. Még utoljára kifújtam tüdőmből a meleg levegőt és nem érdekelve, hogy a távolból kiáltások és kabát susogás hallatszott, elaludtam.
Ijedten ültem fel az ágyban, a levegőt nehezen véve. Testem csurom izzadság volt, a szívem pedig őrült módon vert. Magam mellé pillantottam, azonban húgom nem volt a helyén. Azonnal kikeltem az ágyból és megtöröltem vizes homlokom, majd kimentem, hogy megkeressem. - Sujin! - szóltam neki, de semmiféle válasz sem érkezett. Bekopogtam a fürdőbe is, de senki sem volt bent. Apa dolgozik, így nem kellett félnem, hogy felkeltem. - Sujin! Teljes csend honolt a lakásban, a lélegzetvételeimen kívül semmit sem lehetett hallani. Hirtelen csapott belém a kérdés . Ha Sujin nincs itt, akkor vajon hol van? Idegesen futkostam a lakásban, szinte őrülten dobáltam félre az utamban lévő tárgyakat. Végül úgy döntöttem, elmegyek és körbe nézek a környéken.
Felkapva a kabátom és cipőm, kimentem a lépcsőházba, hol máris érezni lehetett a hideget. Szorosan magam köré csavartam kabátom, majd kimentem a friss levegőre. Bőven elmúlt már tíz óra is, így szemeim össze vissza cikáztak a sötétebb részeken, amerre csak vitt a lábam. Közben Sujin nevét mondogattam, hol kiabáltam, hátha meghallja, de néhány kamaszon kívül senkivel sem találkoztam. Kétségbeesetten kutattam tekintetemmel a körülöttem elterülő tájat. A parkban voltam, ahol mindent befedett a hó. Egyre beljebb mentem az erdős részen, mintha csak vonzott volna bentről valami. Közben éreztem, hihetetlenül vékony kabátom semmit sem ér a zord tél ellen. Ajkaimat beszívtam és meleg leheletemmel próbáltam egy kicsit felmelegíteni, közben kezeimet ökölbe szorítottam és fejemet lejjebb hajtottam a süvítő szél miatt. A fújás olyan szinten felerősödött, minthogyha egy várost akart volna lerombolni, így görbe vonalban botorkáltam egyre beljebb az erdőben. Hirtelen megbotlottam egy nagyobb kőben, így eltanyáltam a földön. A hó már nagyon magasan rétegezte a földet, így puhára de mégis hidegre érkezett így is fagyoskodó testem. Lábamon lévő nadrágom vékony anyaga percek alatt magába szívta az összes nedvességet, kabátommal egyaránt. Hajam csapzottan tapadt jeges bőrömhöz.
Mintha csak visszatértem volna az álmomba. Akkor olyan valóságosnak tűnt minden, de most méginkább.
Visszaemlékezve a álomképre, eszembe jutott, hogy nem tudtam mozogni. Hibába, hogy az csak egy csalfa mese volt, ijesztően ugyanaz történt velem az elmúlt másfél órában. Félre téve emberi hitetlenségemet próbáltam megmozdítani lábam, mely lassan, de teljesítette kérésem. Küzdeni kell. Ujjaimat habár már alig éreztem, alkarommal felfele kezdtem el nyomni felsőtestem, ami elsőre nem, de egy kis próbálkozás után sikerült. Hátamról egy kevés havat sikerült lekaparnom, így könnyebben tudtam felkelni. Lábaim remegtek, akár a kocsonya, így egy pár percig csak próbáltam megtalálni egyensúlyérzékem.
Lassan, de biztosan ismét nekiláttam az útnak, de idő közben a leesett hó mennyisége kétszeresére nőtt így szinte, minden második lépésnél összerogytam. Valami vonzott az erdő belseje felé. Fogalmam sem volt arról, mi lehet ott, de tudtam, valami számomra nagyon fontos. Sujin képe lebegett a szemeim előtt. Reméltem ő az a valami, ami ennyire akarja, hogy odaérjek. Arcomra már ráfagyott a mosoly, mikor az egyik ágról egy hatalmas adag fehér hó esett hátamra. A több kilónyi megfagyott víz ólomként nyomott le a földre. Egy hatalmas nyögés szakadt fel torkomból, melyet tompán hallottam még én is. Az erőm már nagyon fogytán van.
Hiába, de arcomon megérezve a meleg cseppeket felfogtam:nincs több erőm folytatni. Soha nem hittem volna, hogy majd egyszer az időjárás fog rajtam ki.
A távolról kiáltások halk hangját hallottam. Felébredt bennem a remény szikrája. Maradék erőmmel megpróbáltam lekotorni magamról a több réteg havat, hátha piros kabátomat észre veszi az illető. Magamban imádkoztam, hogy találjon meg. Nem akartam így elmenni, hogy még a saját húgomat sem tudhattam biztonságban.
Szemeim lassan elpilledtek és egyre többször csukódtak le. Hiába dolgozott bennem az adrenalin, már legalább 3 órája lehettem kint a mínusz fokokban. Utolsó erőfeszítésemmel hátamra fordultam és vártam a segítségre, melynek hangját végül már nem hallottam.
Sziasztok! Tudom, eléggé érthetetlennek tűnik ez az újabb csavar, de szükséges a történet lezárásához. Igyekszem immáron hetente 2 de legalább 1 részt hozni. Már több időm lesz szerencsére 😁 Puszi mindenkinek ❣️
