Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A három férfi ijedten tekintett az előttük fekvőre. Egyik keze gipszben volt, felfüggesztve. Arcán egy hatalmas kendő pihent, elrejtette az alatta lévő szörnyűséget. Halk és reszketeg lélegzetvételek jöttek a fehér textil alól, azonban azok gazdája még nem volt eszméleténél. Az álmok világában járt és jobb is, hogy nem tudta az igazságot. - És most mi lesz? - hangzott el a mindenkit foglalkoztató kérdés. Ennek feltevője fájdalmasan tekintett a fiatal fiúra. Köpcös alakja kitűnt a két magas és fitt fiatalabb közül. Száját egy vonallá préselte, majd csak reménykedett, a fiú még ne ébredjen fel. Nem kellett félteni. Tudta ő, ha visszamegy abba a világba, amely a valóság és a kegyetlen sors mocskát fogadta és foglalja magába, csak a nyers igazsággal találkozik majd. Márpedig neki megfelelt az az álom, amiben éppen akkor kalandozott.
- Jeongguk?
Az említett csak állt és bámult. Szemei kitágultak és csak nézték az előtte heverőt. Minden elmúló másodperc után kezdte egyre jobban felfogni a dolgokat. Azonban nem volt képes rá teljesen. Az orvos szavai is elillantak fülei mellett és csak az ő angyalára tudott összpontosítani. Fekete haját szeme elé rázta, hogy ne vegyék észre. Hogy mit? A könnyeit,melyek az idő előrehaladtával egyre többen szántották végig bársonyos arcbőrét. - Mi az, hogy mi legyen? - hangja karcos és fájdalommal teli volt, azonban ridegsége meglepte a mellette állókat. Úgy tudták, a fiú gyermekkori barátja és ezért rontott be olyan veszetten az ajtón percekkel ezelőtt. - Adják vissza a látását. A szobában síri csend uralkodott. Az ezredes, a gyakorlók kiképzője, de még az orvos is hitetlenül néztek a huszas évei közepét taposó fiatal katonára. Mindnyájan jól hallották az orvos szavait. - Adják vissza... - suttogta állkapcsát összeszorítva. Piros íriszet az orvosra vezette, aki csak tehetetlenül állta a gyilkos tekintetet. Nem tudott mit tenni, a papírok nem hazudtak. Az ütések, a vér, a megerőltetés tönkre tette a fiatal szemét. Isteni csoda kellene ahhoz, hogy a látása visszatérjen. - Fiatalember, értse meg. Én nem viccből mondtam az előbbieket. Ezt nem lehet visszafordítani. Nem tudja megv- - Maga csak ne mondja meg, hogy mit tudok megváltoztatni és mit nem! - ordította el magát a fekete hajú. Kezeivel görcsösen kapaszkodott a fehér ágytámlába. A vasra folyamatosan érkező cseppek koppanó hangokat adtak ki, akár egy kisebb tavaszi zápor cseppjei, melyek a betonra verődnek. - Tűnjenek el! Most! Húzzanak a faszba! Illetlen és büntetést érdemlő szavai után a három férfi kivonult a fehér teremből.
Teste rázkódott, remegett, ahogyan próbálta visszatartani zokogását. Elfehéredett ujjai még mindig kitartóan ragadták magukhoz a fehér vasat, melyről a sok év alatt már lekopott a festék nagy része. Remegő lábai nem bírták sokáig, ugyanis amint meghallotta az ajtó csukódását, azonnal térdre rogyott. Térde a hideg kőnek koppant, de kissé sem érdekelte a testi fájdalma. A lelki viszont annál inkább. Hosszú hosszú percek teltek el sírással és zokogással. A fiú még csak most kezdte el megérteni, mi a fene is történt vele. Hogy minek nem kellett volna. Egyik fele azonnal kifutott volna a szakadó esőbe és megkereste volna azokat az állatokat, akik ezt tették vele. Halálra kínozta volna őket, hogy ha csak egy kicsit is, de átérezzék az esernyős fájdalmait. De nem tette. Mert a másik fele észnél volt és nem pedig a bosszúálláson jártatta eszméjét. Félt, hogy ha egy pillanatra is ellép az ágytól, a gép sípolni kezd és elveszíti azt, amiért még képes élni. Ugyanis Jimin-en kívül nem volt senkije. A családja? Egy vicc, még a szót is képtelen volt már lassan 6 éve kimondani. Talán még az öccse és húga az, akik törődnének vele, de nekik is megvannak a saját gondjaik. Főleg, amióta kiderült Minseo titka. Azóta a szülei minden egyes máshol töltött percéről tudomást szereznek, ha nem a kislánytól, akkor mástól. Nem akarták, hogy olyan elfajzottá váljon, mint a bátyja. Talán még Taehyung és Hoseok voltak azok, akik oda meg vissza voltak a férfiért. A tehetsége, a tudása mind mind lenyűgözték őket. Azonban ezek a kapcsolatok olyan vékonyak voltak mint egy cérna szál. Egy kisebb veszekedéstől eltépődhetett és a ragasztó ha, helyre tette volna is, nem volt ugyanolyan mint régen.
És nincs több.
Csak Jimin van.
Fogalma sem volt arról, hogy hogyan került ide. Pont arrafele járt, amikor meglátta a hordágyas katonánakat és csupán puszta kíváncsiságból ment oda. Azonban amint meglátta a szinte felismerhetetlenségig torzult arcot, azonnal ledermedt. Még a rengeteg vér alatt is felismerte őt. Értetlenül és hitetlenkedve ment a csapat után, azonban az orvosi szoba előtt meg kellett állnia. Az éppen érkező ezredes parancsára. Azonban megtagadta a parancsot és betört a szobába, onnan egyenesen az ágyhoz futva. Pár katona próbálta lefogni és kihurcolni, azonban miután az első hazugságot kiordította magából, ott maradhatott. Ha azt mondta volna, hogy a fiú a mindene és a szerelme, talán még meg is verték volna. Egyszerűbb volt mást kitalálni, amely megfelelt nekik. Nem érdekelte, hogy egy rangban mérföldekkel fölötte álló parancsait tagadta meg, majd még hazudott is neki, csak a szőke fiúra tudott figyelni. Közben az orvos megvizsgálta az eszméletét vesztett fiút és ellátta.
Követte volna? De hát ő elmondta, hogy várta hétvégén. És nem jött el. Meg gondolta volna magát? És hogyan jutott be?
Kérdések kérdések hátán, de idő nincs ezekre. Csakis a fiú töltötte ki agya minden egyes működő pontját. Óvatosan leülve annak lábához, lassan kezét felvezette rá. Először lábát simogatta, majd áttért mellkasára. Egy teljesen más helyzetben, kifejezetten izgatónak találta volna ezt, de most nem abban a helyzetben voltak. Ahogy felsimított hasán érezte csontjait, melyek még a vékony trikón keresztül is kivehetőek voltak. Tányér méretűre tágult szemekkel nézte a tesrészet. Nem hitt a szemének. Azért a katonaságban nem éheztetik az embereket, de ez igenis annak tűnik.
De valószínűleg akkor is ebédelni indult...
Keze már a kendő felett járt, de nem akarta leszedni. Éppen elég felzaklató volt neki azt a gyönyörű, angyali arcot úgy látni. És nem akarta még egyszer. Lehet csúnya dolog, vagy önzőség, de arra akart emlékezni, amilyen volt. És jön az újabb kérdés. Akkor megvakult? Igen. De Jeongguk hisz az isteni csodákban és mindent elfog követni, hogy a szerelme újra megpillanthassa a világ szebb oldalát is. Vele.
Sajnálom ezt a hosszú kihagyást is, remélem nem kívántok a pokol egyik bugyrába! ♥️♥️ Igen, szemét vagyok és érzéketlen, de erre szükség volt! Vigyázzatok magatokra, puszi! ❤️
