Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- A kislánynak semmi baja nincs. Ahogy a teste ütközött a kocsival, valószínűleg az esés következtében beverte az oldalát. Egy kis horzsolás,semmi több. Fáj még valamid, Sujin? - fordul felé a gyerekorvos. Az említett szokásához híven csupán egy fejrázással válaszol, majd visszafordítja vizslató tekintetét az állatos matricákra.
- Tehát akkor nincs semmilyen súlyos sérülése? - tördelem kezeim. Ideges vagyok, hiszen az egyszem testvéremről van szó, aki ráadásul egy törékeny lány. - Most mondta a doki, hogy nincs baja. Mi az, már süket is vagy? - mormogja a mellettem álló. Miért is kellett behívnom, te jó ég... - Te inkább meg se szólalj! Te ütötted el a húgom! - rivallok rá. Szemeimből süt az düh , ami a látottak alapján hidegen hagyja. Sosem voltam egy agresszív ember, de ez a szemét előhozza belőlem. - Ő futott a kocsim elé. És ráadásul amint megláttam rátapostam a fékre. - fordul immáron teljes testével felém. Mellkasa gyorsabban süllyed fel-le, ahogy a levegőt veszi. - Persze, kend csak a 12 éves húgomra az egészet. Valóban nem kellett volna futnia, de neked pedig nem kellett volna így száguldoznod a belvárosban! - bökök egyet a számomra megfelelő magasságban lévő felsőtestére. Arca megkeményedik és állkapcsa befeszül. Mintha csak meg akarna ölni sötét tekintetével, úgy mered rám.
- Kérem, ne a gyermek előtt. - választ szét minket a doktor. Kínosan mosolyogva ad Sujinnek egy tigrises matricát, majd visszaadva az iratokat vonulunk is ki a fehér épületből. Megfogom a kis bajkeverő kezét jó szorosan, majd megindulunk a kocsi felé. Ahogy, látom kedves gázoló barátunk nem éppen van jó kedvében, pont ahogyan én sem, úgyhogy odasúgva Sujinnek, hogy vegye ki a cipőjét a hátsó ülésről megyek oda szolni ennek a nagyokosnak. - Figyelj. - állok meg mögötte egy méterre. - Sajnálom, hogy úgy neked ugrottam ott bent, de mégiscsak a húgomról van szó. És köszi, hogy elhoztál minket, tovább nem tartunk fent. - húzom magamhoz Sujint, akinek a kezében már ott virít új lábbelije.
Lassan megfordul a tengelye körül és csak most vettem észre, hogy közben rágyujtott egy szálra. A füstöt komótosan engedi ki ajkai közül, majd rám emeli sötét pilláit. - Merre laktok? - dobja el a csikket, melyet bakancsával el is tapos a vizes aszfalton. Szerencsénkre a havazás elállt, már csak a tájon lehet észre venni az időjárás zordságát. Remélem, most már tényleg beköszönt a tavasz, a szép növényekkel, virágokkal és kellemes levegővel.
- Mondtam, hogy nem kell elvinni minket. - hárítom azonnal jobb kezemet fenntartva. - De igen, hamár elgázoltam valakit, akkor legalább ennyit megteszek. - nyitja ki a vezető ülés felőli ajtót, majd kezével int, hogy mi is szálljunk be a járműbe. Beülve, az esernyős mellé a szívem ismét gyorsabban kezd verni, ahogy belegondolok, valójában nem is ismerem ezt az embert. Az, hogy egy párszor összefutottunk, az nem azt jelenti, hogy megismertük egymást. Jó példát mutatok a saját kistestvéremnek, tényleg. - Na akkor most merre is, Jimin? - tér ki a főútra, majd várakozóan tekint rám. - Handeul-gil 1. Szóval majd a következőnél kell lehajtanod jobbra. - suttogom már el a végét. Szemeim automatikusan csukódnak le, alvásra készülve. Olyan kényelmes ez az ülés, ahogy meleg levegő fúj a beépített klímából és halkan szól a rádióban a manapság híres koreai bandák egyikének zenéje.
Észre sem veszem, de úgy elpilledtem a kellemes környezetben, hogy legközelebb a vezető hangja ébreszt fel. - Jimin, megjöttünk. - ütögeti meg finoman arcom. Lassan nyitogatom szemeim, majd feljebb csúsztatva orrnyergemen a szemüveget pillantok a kijelzőn villogó számokra.
21:54
- Ne... - sustorgom, majd hátrafordulva egy alvó Sujin kerül szemeim elé. Apa kilencre ment dolgozni, nálam meg nincs kulcs. Mondtam már valamit a nem létező szerencsémről? - Mi az, pápaszem? - szólal meg esernyős. - Meg tennéd, hogy nem így hívsz? - morgom oda, majd kilépve a hidegbe lépek a hátsó ajtóhoz. Azt kinyitva, kikötöm Sujint majd karjaimba kapom. De, így nem tudom megfogni a cipősdobozt.
- Tessék. - lép mellém az égimeszelő, majd kikapva a csomagot rárakja a karjaimban fekvő kislányra. Milyen kedves. - Kösz, és azt is, hogy hazahoztál, esernyős. - biccentek oda, miközben a lakás kinyitásán elmélkedem. Egyik szomszédnak sem adtunk kulcsot, nincs dugihely vagy pótkulcs sehol. Jó éjszakának nézek elébe... - Egyébként érdekes, hogy néha magázol néha meg tegezel. - jön utánam, amit furcsállva állapítok meg. Mit akar még? - Sajnálom, nem tudom hány éves vagy. De már úgy is mindegy, ugyanis szerintem nem fogunk többet találkozni. - írom be a kódot a kis billentyűzeten, majd meghallva a rezgő hangot próbálnám kinyitni a nyílászárót.
- Segítsek? - tárja ki az orrom előtt, majd előre engedve lép be ő is. Milyen ismerős helyzet... - Mi az? Be szeretnél jönni? - nézek fel rá egy gúnyosnak szánt kérdéssel. Ami inkább lett valamiért incselkedó stílusú, amit egyáltalán nem akartam. - Ha már itt vagyok, meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy biztonságban hazajutottatok. - int a lépcső felé. Kezeimmel dobok egyet Sujinon, mire épp megindulnék de egy fekete kabátba bujtatott kéz megállásra kényszerít. - Add csak át. - nyújtja ki felém kezeit. Bizonytalanul tekintek rá, mire csak szemét forgatja és elveszi a kis testet. Gyorsan leemelem róla a dobozt, majd felindulunk. Közben még mindig az ajtó - kinyitási tervemen gondolkozom, amit sehogy sem tudnék kivitelezni, hacsak Sujin hajában nincs egy hajcsatt, én pedig nem vagyok vagy egy betörő, jobbik esetben varázsló.
- Nem nyitod ki? - dől az ajtófélfának a csomaghordóm. - De igen, csak nincs kulcsom. -..... de ugye itt laksz? - néz rám szemöldökráncolva, mire homlokon csapom magam. Nem, viccből lépcsőztettem majdnem 10 percig, tényleg! - Igen, csak apa elment dolgozni én pedig nem hoztam kulcsot! - túrok bele hajamba, mire hirtelenjében eszembe jut a megoldás.
- Várj itt egy kicsit, mindjárt beengedlek! - surranok oda a szomszéd ajtajához. Türelmesen megvárom, amíg a két csengetés után Han néni papucsának csoszogása át nem hallatszódik a vékony falaknak köszönhetően. - Csókolom, Han néni! Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok, csak annyit szeretnék kérni, hogy mivel apa elment dolgozni én pedig nem vittem magammal kulcsot, nem mehetnék át a maga erkélyéről a miénkre, hogy ott bejuthassak? - zúdítom rá szegény nénire hosszadalmas tervem. Megilletődve bólint egyet, majd félreállva az ajtóból enged be lakásába. Meghajolva megköszönöm neki mégegyszer majd átfutva a lakhelyen kinyitom a fehér műanyag ajtót és kilépek a friss levegőre. Odasétálok a miénkhez, majd felállva a szürke kő tetejére átmászok a kis teraszra. Még jó, hogy apa mindig itthon tartja a kulcsát...
- Azt hittem, már sosem nyitod ki. - lép be azonnal, engem szinte félre taszítva útjából az esernyős. - Szívesen! - kiabálok utána. Cipőm leveszem, majd berakom a tartóba, kabátommal egyetemben.
Megindulok a kicsiny nappali felé, ahol húgom már a kanapén szuszog. Le fejtem róla a piros textilt, majd elnyűtt csizmáját egyenesen a kukába hajítom. Mindeközben az esernyős kényelembe helyezte magát a fotelben, ahonnan sötét íriszeivel fürkészi minden egyes mozdulatom.
