𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

52.rész ☯️

[Junghyun szemszöge]

Hogy lehet minden nap ennyit lépcsőzni? Mindjárt leszakad a lábam... Pláne, hogy két hatalmas zacsi még rámnehezedik.
Felérve Jimin lakásához megállok egy kicsit pihenni. Ahogyan kapkodom a levegőt, nem kerüli el a figyelmemet, hogy bentről vagy háromféle hangot hallok meg egyszerre. Amikor legutóbb még itt voltam, csak Jimin-nel találkoztam...
Hirtelen indultam meg a bejárat felé majd egy köszönés nélkül rontottam be a lakásba.
- Kook? - lepődtem meg. Máris itthon lenne?
Bátyám hirtelen kapta felém a fejét. Íriszeiben meglepődöttség és némi düh csillogott. Szinte tányér méretűre tágult pupillákkal vizslatott, majd értetlenül szólt hozzám.
- Mit keresel itt? - hangja szokásosan mélyen csengett, azonban nem kerülte el figyelmemet rideg stílusa.
- Én hallottam Sujin-tól, hogy itt vagy... Annyira bol-
- Kellene valami már megint? Inkább menj haza anyádékhoz, ők biztos, hogy kinyalják majd a seggedet...
- Jeongguk! - vágta fejéhez a nedves törülközőt Jimin.
- Te inkább meg se szólalj! - tápászkodott fel nehezen. - Konkrétan miattad verekedtem már megint. Elegem van már ebből a kurva drámából! - viharzott el mellette, majd engem egy pillantásra sem méltatva bement a szobába.
- Ez meg mi volt? - jött elő egy barna hajú srác a fürdőből. Mennyien vannak még itt? Rá sem hederítettem, inkább Kook kitörése aggasztott. Éppen, hogy megtaláltam, erre így viselkedik.

Muszáj neki megmagyaráznom, hogy nem maradhattam ott. Összezárva két elmebeteggel.

- Kook, kérlek nyisd ki! - kopogtam az ajtón. Bentről semmi hang sem jött, így már teljesen biztos voltam benne : egyáltalán nem érdekli mért vagyok itt, csak menjek el. - Nem maradhattam otthon, sajnálom. Anyáék teljesen bediliztek mióta tudták, hogy mi van veled és még a házból sem engedtek ki... Próbáltam kimászni az ablakon, hogy meglátogassalak a börtönben, de apa rajtakapott és... Ugyanazt csináltam velem, mint anno veled.
Mondatom utolsó felét már suttogtam. Fejemben ismét előjött az emlékkép. Ahogyan apa elővette az övét és odarángatott a lépcsőhöz.

Életemben nem fájt még annyira semmi, mint az.

És ő ebből hetente kapott.

Azok után még ott kellett volna maradnom? Hogy folytassák az őrült játékukat? Ezeknek nem szabadott volna gyereket vállalniuk. Nem szabadott volna találkozniuk, sőt megszületniük sem. Miért vannak ilyen emberek? Ez lenne a normális? Vagy én rontottam volna el? Vagy Jungkook?
Bezzeg Seo minden egyes alkalommal csak meghúzza magát. Ugyanezt csinálta, amikor még Kook otthon lakott. Bár mit is várt az ember egy kamasztól? Hogy majd kiáll és elviseli az ütéseket és csapásokat?

- Hé, Junghyun... - jelent meg mögöttem Jimin. - Miről beszélsz? - mondta csendesen. Szemeiben meg megcsillant a törődés kis szikrája, de próbálta álcázni érzelmeit.
- Ezt... Majd máskor. Most az a fontos, hogy tudjak beszélni Jeongguk-kal.
Egy szó nélkül tessékelt arrébb az ajtótól, majd kezével lenyomta a kilincset. Persze az nem engedelmeskedett, így egy kis sóhaj kiengedése után megszólalt.
- Jimin vagyok, engem beengedsz? - hangja teljesen más tónust vett fel, ahogy Kook-hoz intézte szavait. Kiejtése lágy és kissé anyai volt, mintha csak mézes mázos szavakkal szeretett volna áttörni a jégpáncélját, melyet maga köré épített. Mintha csak a belsejébe akart volna hatolni, hogy hasson rá.
Egy kis idő elteltével egyre hangosodó lépések zaja ütötte meg a fülem a szoba felől, majd egy kis kattanást követve résnyire kinyílt az ajtó.
- Jimin bejöhet.

[Jimin szemszöge]

Amilyen hirtelen kidugta a kezét és behúzott, olyan hirtelen csukta is azt vissza, majd zárta be. Kulcsra.
- Mics-Jeongguk? - nyíltak tágra szemeim. A szobába aligha szűrődött be valami fény, szinte teljesen sötét volt. Alig láttam valamit, de miután szemem alkalmazkodott, azonnal kitudtam venni a remegő férfi alakját. Kezemet olyan erősen szorította mellkasához, hogy féltem, csuklóm ketté törik. Keze úgyszintén remegett és ujjaival kézfejembe mart, ahogyan magához húzta. Nem kellett sokat várnom, kemény teste pillanatokon belül enyémhez csapódott és karjait immáron hátamon vetette át.

Mit kellene tennem?

Lassan én is felsőtestére tettem kezeimet, majd óvatosan simogatni kezdtem a puha bőrt. Testét libabőr futotta át, ahogyan tenyeremmel finoman érintettem a felületet.
- Annyira meg akarok neki bocsátani, de nem megy... - zokogta nyakamba bújva, mire szívem fájóan szorult össze. Egyből leesett a tantusz, nem vártam semmiféle magyarázatot tőle, csupán nyugtatólag simogattam karját és vállát tovább.
Miután csillapult egy kicsit a sírása, az ágy felé toltam és leültettem rá. Muszáj leszek vele így viselkedni, túlságosan sok minden érte mostanában.
- Ha behozom a cuccokat, bekötözhetem a sebeidet?
- Uhum. - morogta álmoskásan.
Kint ismét hozzá kellett szoknom a fényhez. A nappaliból beszélgetés hangja szűrődött ki, így arra fele vettem az irányt.
- Jimin, minden rendben Jungkook-kal? - kérdezte rögtön apa, mire odaléptem hozzá, megöleltem és bólintottam.
- Igen, de attól tartok, sokkal mélyebbre kell ásni, mint gondoltam. Most folytatom a sebkezelést és megpróbálom jobban megismerni.
Junghyun vörös szemekkel tekintett fel rám, majd remegő ajkakkal szólalt meg.
- Nézd majd meg a hátát és a derekát. Hidd el, rá fogsz jönni, miért viselkedik így velem.
Furcsán szemlélve a fiatal fiút bólintottam ismét, majd kezemben a gézzel, fertőtlenítővel és tapasszal visszamentem a sérülthöz.
Jeongguk még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mint ahogyan letettem és a szőnyeget bámulta.
- Megjöttem. - csuktam be magam mögött a falapot, majd a függönyhöz lépve ösztönből kihúztam a függönyt.
- Jimin! - pattant fel helyéről, de már késő volt.

"Nézd majd meg a hátát és a derekát."

Elég volt még az az egy tized másodperc is, hogy megértsem, mire is utalt Junghyun. A kezem görcsösen szorította a függönyt, lesokkoltak a látottak.
Látszott, hogy ő is le van fagyva ezért percekig csak álltunk és bámultunk egymásra. Ő valószínűleg tagadni próbálta volna az egyértelmű tényeket, hazugságokkal áhítva és belemagyarázta volna a fejembe, hogy mindez csak egy baleset vagy valami hasonló csekélység következménye.
Én viszont tudom magamról, hogy nem vagyok egy olyan könnyen megvezethető ember. Legszívesebben azonnal faggatni kezdeném, hogy mióta, hányszor, meddig történt ez, de egy hang sem jött ki a számon. Az okkal sem voltam teljesen tisztában, azonban a tények az orrom előtt lebegtek.

Borzalmasan csalódtam az emberiségben. Abban a pillanatban értettem meg igazán, mit jelent a "kitaszítottság". Ezidáig észre sem vettem, hogy az én panaszaim milyen kis csekélységek. Vajon erre a többi ép eszű ember mikor fog rájönni?

Ha egy lelki sérült ember próbálkozik beilleszkedni a társadalomba, az olyan, mintha a sárga színű festékbe mártottam volna a feketével bevont ecsetet. Hiába próbálkozom, a fekete ott marad, sohasem válik teljesen eggyé a sárgával.

~dark0997 💜