Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Borzalmasan hangos csengésre ébredtem. Szinte szétszakította a dobhártyámat, ezért füleimre tapasztottam kezem és jobban a párnába fúrtam a fejem. Egy ideig abba maradt, de megkönnyebbült sóhajom után ezerszer irritálóbb hanggal szólalt meg. - Nem hiszem már el! - morogtam hangosan, majd pizsamámban az ajtóhoz caplattam és mint egy őrült kirántottam azt a helyéről. Két óriásira tágult írisszel és egy felbatyuzott fiúval találtam szembe magam. - Junghyun? - Szia. Öhm... Zavarok? - kérdezte egy halvány mosollyal arcán. Ha valaki abban a pillanatban megkérdezte volna hogy mit is érzek pontosan, nem tudtam volna válaszolni. Egyrészt hihetetlenül örültem neki, hogy találkoztam a Jeon család egyetlen normális tagjával másrészt viszont életemben nem voltam még ennyire mérges.
Akkor mivel üdvözöljem? Egy baráti öleléssel vagy egy hatalmas pofonnal?
Így tehát megpróbáltam valahol a kettő között megtalálni az arany közép utat. - Nem, de miért is vagy itt? - dőltem neki az ajtófélfának, közben mellkasom előtt össze fonva a karomat. - Oh... - lehet egy kicsit túlságosan is ellenszenves voltam , így gyorsan hozzátettem : - Nem mintha zavarna a jelenléted, sőt örülök neki hogy itt vagy, csak nem értem miértjét. Lassan mosolya egész arcán elterült, majd gyermekies boldogsággal szólalt meg. - Úgy döntöttem, ideköltözöm.
[Jungkook szemszöge]
Az időjárás a bolondját járatja velünk. Egy pár napja még esett a hó és mínuszok voltak, most meg muszáj voltam pulcsira vetkőzni, hogy ne süljek meg. - Mikor érünk oda? - tekintettem kis útitársamra, aki egészen eddig a kezemet fogva dúdolászott. - Még 10 perc. Ha működne a metró, akkor már régen ott lennénk. - préselte egy nagy vonallá száját. - Akkor miért nem mentünk busszal? Vagy villamossal? Sujiin nagy szemekkel bámult rám, mint akinek elment az esze. - Most miért? Egyszerűbb, mint sétálni... - Nem szeretem a változásokat. - jelentette ki dacosan, majd újra elmerült a kis világában. Sokszor elfelejtem, hogy Sujin nem egy átlagos gyerek, de én annak kezelem. Jobban oda kellene figyelnem a dolgokra.
Valóban, a kislány által adott időpont szerint értünk oda a nagy épülethez. Eléggé sokan voltak még kint az udvaron, ahhoz képest, hogy pár perc múlva becsöngetnek az első órára. Sujin mosolyogva tekintett rám, majd felsőtestemet magához szorítva elköszönt és befutott az iskolába. Még integettem neki, habár nem látta. Jó érzés volt ezt csinálni, hiszen az én húgom teljesen más kaliber, mint Sujin. Nemcsak a betegsége miatt, hanem a személyiségeik teljesen ellentétben állnak. Sujin rendkívül jó tanuló, okos és kedves. Bármikor segít, de persze csak azoknak az embereknek, akiket kedvel. Minseo egy akaratos, önfejű lány, aki azt teszi, amit tenni akar. Ezért sem lepődtem meg akkor, amikor a két gráciára rányitottunk anno. Seo-nak valószínűleg megtetszett Sujin, hiszen egy szép lányról beszélünk és belopta magát Jinie szívébe. Csakhogy Minseo nem az a fajta lány, aki szereti, ha burokba zárják. Többet sem én, sem Jimin, sem Tae nem tudunk a kapcsolatuk végeztéről, de valószínűleg Seo szakított Sujin-nal. Ez megmagyarázná azt az időszakot, amikor kifordult magából.
Ez és ehhez hasonló gondolatok röpködtek a fejemben, amikor is megpillantottam egy nagyon is ismerős autót. Hirtelen eszembe sem jutott, hogy honnan emlékszem rá, csupán rossz előérzetem támadt, ezért gyorsan leléptem. Egy pár méterre tőlem dulakodás tört ki, így mindenki arrafelé fordult. Pár fiú támadt rá egy kisebbre, amely hidegen hagyott volna, ha nem hallom meg az illető hangját. - Nincs nálam, basszameg! Seperc alatt a kis bandánál termettem. Először nem is vettek észre, majd amikor megfogtam az egyik barom felkarját, végre méltóztattak rám tekinteni. - Engedd el, nem csinált semmit. - a négy melák egy ideig még méregetett, majd amikor rájöttek, hogy én sokkal fincsibb falat vagyok, rámvetették magukat. A tetkós gyereket egy nagy tökön rúgással díjaztam és miközben az nyöszörgött megpróbáltam elbánni a másik hárommal.
Végül elfutottak és visszadobtak egy karórát. Őszintén, azzal szemben, hogy a testem 90%-ában sajgott a fájdalomtól, nem segített. - Úristen, Jungkook! Jól vagy? - guggolt fölém Hoseok, szemeiben az aggódás látszott. Óvatosan bólintottam egyet, majd megkértem, hogy segítsen felállni. Az oldalam életemben nem fájt még ennyire, beleértve a mellkasomat és arcomat. Hobi megtartott a hónaljamnál fogva és így próbáltunk elbicegni egy padhoz. - Huh, figyelj. Én nem így terveztem újra találkozni veled. - nevetett fel gyengén, majd mikor látta, hogy rohadtul nem jókor poénkodik, inkább csendben maradt és helyet foglalt mellettem a falapon. - Mi lenne, ha elmennénk hozzád és megbeszélnénk pár dolgot? Jimin él még, ugye? Mindenféle pletykák terjednek arról, hogy hogyan ölt- - Elmegyünk Jimin-hez, csak segíts mert mindjárt elájulok.... - tapasztottam kezemet fejemre.
Busszal sikerült hazaérnünk épségben, de akkor jött a második probléma. A lépcsőzés. Minden egyes alkalommal, amikor ráléptem a következő fokra, akkorát szisszentem, hogy csoda, nem keltek fel rá a szomszédok. Végül egy negyedóra szenvedés után felértünk és magamban glóriát zengtem az angyaloknak, hogy legalább a pöcsöm még nem szállt el. Hiába próbáltam köhécseléssel magamra vonni a fiatalabb figyelmét, ő csak könnyes szemekkel meredt a sötét barna ajtóra. - Jimin akkor rendben van? - nézett végre rám. Szemei pirosan díszelegtek világos arcbőrén és annyi lelki fájdalmat tükröztek, amennyit még életemben nem láttam. - Igen. - mondtam csendesen. Látszott rajta mennyire zaklatott, ezért egy halvány mosollyal ajándékoztam meg. - A részleteket később megbeszéljük. Nyiss be. Hoseok lenyomta a kilincset és be lépett a nyílászárón. Amint nekem is sikerült bebicegnem, megcsapott a készülő ebéd illata. Hasam hatalmasat kordult, hiszen már két napja nem ettem. - Remélem hoztál répát, mert an- dermedt le egy pillanat alatt angyalom. Gondolom nem volt könnyű feldolgozni egyszerre a sok infót, miszerint itt áll a legjobb barátja, akit hónapok óta nem látott és én, akit meg úgy megvertek, hogy a bőrszínem lilára változott. De egy pillanat... - Vársz valakit? - tettem fel a kérdést. Ki a fene lehetett itt? - Öhm... Nem. - vágta rá azonnal, viszont az eszmecserénk itt meg is szakadt, mert Hoseok sírva borult a nyakába. - Azt hittem, hogy bajod esett... Mindenki olyanokat mondott, hogy meghaltál meg ilyenek... - zokogott hangosan. Jimin szorosan átfonta karjait hátán és ő is sírni kezdett. Gondolkodtam, hogy én is beszállok a partyba, de akkor már a fájdalomtól bőgnék, mert éreztem, az egyik sebem felszakadt és lassan folyt végig valami meleg a mellkasom on. Persze miután a két jómadár észrevett, azonnal a nappaliba navigáltak. - Mégis mi a jó büdös francot műveltél már megint?! - rivallt rám a szöszi. - Ne őt hibáztasd! Megmentett a végzősöktől! Én hősöm! - kuncogott fel, mire muszáj voltam elvigyorodni, hiszen tényleg viccesen hangzott. Jimin meglepetten nézett rám, mire rákacsintottam ő meg elvörösödött. - Hozok vizet meg cuccokat hozzá, addig vetkőzz le! - adta ki a parancsot a kapitány, mire két "igenis" - sel válaszoltunk. Szinte láttam, ahogyan megforgatta szép szemeit és fejben a pokol legmélyebb bugyraiba száműzött minket.
Lekaptam a pólómat, ami nehezebbnek bizonyult, mint hittem. Minden egyes apró mozdulásnál belém nyilallt az az égető szúró érzés, de próbáltam elnyomni. Mint ahogy az idegörlő tényt is miszerint volt itt valaki Jimin-nel, aki sem én, sem Sujin, sem az apukája nem lehettünk. Miután Jimin visszatért pár kötszerrel és fertőtlenítőkkel, egy kis lavorba vizet öntött. - Törölgesd le kérlek, addig megnézem a kaját. - adta át a stafétabotot Hoseok-nak. Jobban örültem volna, ha ezt Jimin csinálja, de innen pontosan ráláttam fenekére, ami egy kicsit kárpótolt. Visszatérve újra kezébe vette az irányítást és már csak arra eszméltem fel, hogy egész mellkasom úgy csíp, mintha egy rakat méhecske megtámadott volna. De mivel férfi vagyok és pont a kiszemeltem csinálja ezt, ezért tűrtem a fájdalmat. Idilli kis pillanatunkat azonban egy régen nem látott személy zavarta meg.
