Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fájdalmasan vergődök a nagy franciaágyban. Szemeim már könnyesek, ahogyan próbálkozom minél szorosabban össze zárni szemhéjaimat. Olyan, mintha valaki egy bicskával próbálná kivájni szembogaraimat.
Lassan hasamra fordulok és fejemet erősen leszorítom a puha párnára. A levegő vételem rendezetlen és olyan, mintha csak rohamom lenne. Nem merem még csak kinyitni sem lélektükreim, annyira félek a hatalmas fájdalomtól.
Nagyjából hajnali kettő vagy három lehet, de egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Legszívesebben kitépném őket a helyükről, csak hogy meg tudjak nyugodni. Már nem is tudom, milyen régen volt ennyire fájdalmas a hályog. Talán amikor még kisebb voltam, de az biztos hogy nagyon régen. És ez mind azért van, mert nem kezdtem el azt a rohadt kezelést.
Mert mégis miért kellett volna elkezdenem? Hogy ne vakuljak meg? Ja, helyette éhen halt volna a családom. Tényleg megérte volna.
Elfogadtam, hogy beteg vagyok. Hogy nem látok jól, hogy inzulint kell használnom. Élek ameddig élek. És ha én nem akarok valamit azt nem akarom.
-Ahh - nyőgök fel fájdalmasan. Nem bírom, nem bírom... Muszáj lenne szólnom valakinek. Áh, dehogyis! Márcsak az kéne, hogy becitáljanak hajnalban a kórházba és hallgassam, ahogyan mindenféle barom idiótának elhordanak. Főleg nem akarok találkozni a dokival...
Csak kimegyek inni egy kicsit...
Szemüvegemet felkapom az asztalról, majd könnyekkel végig csöpögtetve a fehér lepedőt mászom le az ágyról. Óvatosan résnyire nyitom a szemem, hogy legalább odataláljak a helységhez, de hangosan felzokogom amikor a lámpa fénye eljut a szemlencsémhez.
Így mostmár a falat tapogatva, könnyes arccal zokogva és izzadtan indulok meg. Útközben megpróbáltam visszafogni a hangom, de amikor egy intenzív szúrást érzek szemgolyómban kiengedem a beszorult kiáltást.
Egy kis mozgolódást hallok, majd "látom" csukott szemhéjamon keresztül, hogy bizony fel lett kapcsolva az a rohadt lámpa. - Jimin? - Kapcsold le! - Mit- - Kapcsold le! Ingerülten guggolok a padlón, kezeimet szorosan arcomra tapasztva. Egy pár lépés után egy kattogó hang üti meg a fülem majd teljes sötétség uralkodik el a lakáson.
A lépések hangja erősödik, majd Jeongguk pontosan előttem áll meg. - Mit csinálsz? - guggol le elém. - Nagyon fáj a szemem, Jeongguk. - Adjak szemcseppet? - teszi meleg tenyerét a felkaromra. - Nem, nekem nem az kell... E-el kéne menned haza a fájdalomcsillapítómért. A legtöbb túl gyenge. - szipogok fel mondatom végén. Nem akarom bevonni őt ilyen dolgokba, de már tényleg nem bírom ki reggelig, hogy elálljon az eső. - Miért? Jimin, nem értem mi történik veled! - szólal meg kétségbeesett hangján. Karomat el akarja venni szemem elől, de nem engedem. - Jimin! Mondj már valamit kérlek!
Nemlegesen megrázom a fejem, majd óvatosan megpróbálok felállni és amikor ez sikerült visszaindulok Jeongguk szobájába. Tegnap felajánlotta úriember módjára, hogy töltsem vele az éjszakát, de amint azt mondtam, hogy akkor haza megyek, önként kivonult a kanapéra. - Most meg hová mész? Jimin, mondd már el, hogy mi a franc van veled! - jön mögém, majd kap el derekamnál fogva. Olyan gyorsan húzott magához, hogy rendesen kibillentett az egyensúlyomból. - H-hé! - kapaszkodom karjaiba, majd amint megálltam lábaimon, visszatettem kezem a falra. - Jimin, mondd már el, hogy mi van! Már kezdek rohadt ideges lenni! - morogja. - Csak hozd el a fájdalomcsillapítóimat otthonról kérlek! - Nem, Jimin! Akkor megyünk a kórházba!
Na meg még mit nem!
- Ne-nem kell! Látod, jobban is vagyok! - nyitom ki szemeim. Azonban, ez nagyon nem bizonyosult jó ötletnek. - Áhhh! - kiáltok fel a fájdalomtól. Ahogyan térde rogytam ismét, Jeongguk azonnal felhúzott, majd a vállára dobva indult meg a szobája felé.
- Tegyél már le, te melák! Jól vagyok! - mondom sírós hangon. Hihetetlen, hogy mekkora ereje van... -Lószart! Most azonnal felöltözünk és megyünk a kórházba! Sujin amúgy is durmol, hagyjuk aludni!
Felöltözünk?
Nem volt időm kijönni a sokk hatása alól, már csak arra eszméltem fel, hogy óvatosan lehelyez az ágyra. - Nem fogok oda nézni nagyon, de gondolom így egyedül nem tudod megcsinálni... - motyogta felettem állva. Én csak összekuporodva csikorgattam a fogaimat, hátha azzal el tudom nyomni a fájdalmat.
- Jó figyelj, háromra kifutok és beraklak a kocsiba, oké? - mondta, majd szorosabban tartott mellkasához. - Oké. - hiába próbáltam erős lenni, hangom megremegett és muszáj volt egyet szipognom. Úgy viselkedem,mint egy védtelen nő aki bajban van, holott egy 17 éves férfi vagyok és csak a szemeim fájnak. Guk még egyet kilélegzett, majd kilépve az ajtón rohanni kezdett velem a szakadó esőben. Nem sokminden víz ért, mert Guk teste a legtöbb cseppet felfogta. - Bezárom az ajtót és jövök. - mondta gyorsan, majd már csak azt hallottam, ahogyan belelép a tócsákba sprintelése közben.
A Jeongguk által adott pirula, semmit sem használt. Ugyanúgy fájt a szemem és sírtam mint egy polyás csecsemő. Feltépte a kocsi ajtaját, majd bevágta és indította is be a motort, hogy minél hamarabb ott legyünk. Hallottam, ahogyan ránk dudálnak, kikiáltanak és össze vissza kanyargott az utakon. Igazából néha még a fájdalmamról is megfeletkeztem, ahogyan éreztem a kocsi csúszását a vizes úton.
- Mindjárt kiszedlek, csak várj egy kicsit, oké? - bólintottam egy aprót mert egy újabb fájdalomhullám ment végig a szemüregemben. Már azt sem bánnám, ha megvakulnék, csak legyen vége ennek az egésznek. - Itt vagyok, kapaszkodj a pulcsimba - hajol felém Jeongguk. Még mindig csukott szemekkel teszem amit kér. Felkap, becsapja a kocsi ajtaját majd ismét rohanni kezd. Egy kis idő után már érzem a büdös fertőtlenítő szagot és egy kicsit megnyugszom.
Azonnal bevisz egy kórterembe, majd már csak a kényelmetlen kórházi ágyat érzem magam alatt. - Mindjárt itt van a doki, tarts ki még egy kicsit... - simítja ki vizes tincseimet homlokomból. Meleg keze szinte megváltásként éri izzadt homlokom. Habár a fájdalmat nem enyhíti, a bensőm fura bizsergésbe kezd. - Jó reggelt! Oh, Jimin?
Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
- Doktor úr... - köszörülöm meg torkom. Kellemetlen, hogy annyi idő után újra találkozunk. Nem akartam többet ezzel az egésszel foglalkozni. - Nem kezdek bele a szent beszédbe. Súlyosbodott a hályog állapota, igaz? - reccsen meg testsúlya alatt a szék. - Igen. Csak nézze meg és írjon fel valami gyógyszert, kérem. - susogom fájdalmasan. Csak végre el akarok menni innen. - Jimin, nem tudom még hányszor mondjam el. Itt nincs gyógyszer vagy pirula. Itt csak a műtéttel és a kezeléssel tudunk segíteni. Kérlek , nyisd ki a szemed... - árnyékot vet felém alakja. Gyorsan kapkodva a levegőt nyitom ki őket.
- Te kontaktlencsét tettél be?! - förmed rám. - I-igen. - Nem is csodálom, hogy így fáj... - innen látom, ahogyan csóválja a fejét. - be van gyulladva az egész. Megértem, hogy nem akartad mindenkinek mutogatni a szemed színét, de... Hogy most ilyen állapotban van... Ha most nem jössz be valószínűleg már vakon keltél volna fel.
