12.rész ☯️

1.9K 214 5
                                    

Fájdalmasan vergődök a nagy franciaágyban

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

Fájdalmasan vergődök a nagy franciaágyban. Szemeim már könnyesek, ahogyan próbálkozom minél szorosabban össze zárni szemhéjaimat. Olyan, mintha valaki egy bicskával próbálná kivájni szembogaraimat.

Lassan hasamra fordulok és fejemet erősen leszorítom a puha párnára. A levegő vételem rendezetlen és olyan, mintha csak rohamom lenne. Nem merem még csak kinyitni sem lélektükreim, annyira félek a hatalmas fájdalomtól.

Nagyjából hajnali kettő vagy három lehet, de egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Legszívesebben kitépném őket a helyükről, csak hogy meg tudjak nyugodni.
Már nem is tudom, milyen régen volt ennyire fájdalmas a hályog. Talán amikor még kisebb voltam, de az biztos hogy nagyon régen. És ez mind azért van, mert nem kezdtem el azt a rohadt kezelést.

Mert mégis miért kellett volna elkezdenem? Hogy ne vakuljak meg? Ja, helyette éhen halt volna a családom. Tényleg megérte volna.

Elfogadtam, hogy beteg vagyok. Hogy nem látok jól, hogy inzulint kell használnom. Élek ameddig élek. És ha én nem akarok valamit azt nem akarom.

-Ahh - nyőgök fel fájdalmasan. Nem bírom, nem bírom...
Muszáj lenne szólnom valakinek. Áh, dehogyis! Márcsak az kéne, hogy becitáljanak hajnalban a kórházba és hallgassam, ahogyan mindenféle barom idiótának elhordanak. Főleg nem akarok találkozni a dokival...

Csak kimegyek inni egy kicsit...

Szemüvegemet felkapom az asztalról, majd könnyekkel végig csöpögtetve a fehér lepedőt mászom le az ágyról.
Óvatosan résnyire nyitom a szemem, hogy legalább odataláljak a helységhez, de hangosan felzokogom amikor a lámpa fénye eljut a szemlencsémhez.

Így mostmár a falat tapogatva, könnyes arccal zokogva és izzadtan indulok meg. Útközben megpróbáltam visszafogni a hangom, de amikor egy intenzív szúrást érzek szemgolyómban kiengedem a beszorult kiáltást.

Egy kis mozgolódást hallok, majd "látom" csukott szemhéjamon keresztül, hogy bizony fel lett kapcsolva az a rohadt lámpa.
- Jimin?
- Kapcsold le!
- Mit-
- Kapcsold le!
Ingerülten guggolok a padlón, kezeimet szorosan arcomra tapasztva. Egy pár lépés után egy kattogó hang üti meg a fülem majd teljes sötétség uralkodik el a lakáson.

A lépések hangja erősödik, majd Jeongguk pontosan előttem áll meg.
- Mit csinálsz? - guggol le elém.
- Nagyon fáj a szemem, Jeongguk.
- Adjak szemcseppet? - teszi meleg tenyerét a felkaromra.
- Nem, nekem nem az kell... E-el kéne menned haza a fájdalomcsillapítómért. A legtöbb túl gyenge. - szipogok fel mondatom végén. Nem akarom bevonni őt ilyen dolgokba, de már tényleg nem bírom ki reggelig, hogy elálljon az eső.
- Miért? Jimin, nem értem mi történik veled! - szólal meg kétségbeesett hangján. Karomat el akarja venni szemem elől, de nem engedem.
- Jimin! Mondj már valamit kérlek!

Nemlegesen megrázom a fejem, majd óvatosan megpróbálok felállni és amikor ez sikerült visszaindulok Jeongguk szobájába. Tegnap felajánlotta úriember módjára, hogy töltsem vele az éjszakát, de amint azt mondtam, hogy akkor haza megyek, önként kivonult a kanapéra.
- Most meg hová mész? Jimin, mondd már el, hogy mi a franc van veled! - jön mögém, majd kap el derekamnál fogva. Olyan gyorsan húzott magához, hogy rendesen kibillentett az egyensúlyomból.
- H-hé! - kapaszkodom karjaiba, majd amint megálltam lábaimon, visszatettem kezem a falra.
- Jimin, mondd már el, hogy mi van! Már kezdek rohadt ideges lenni! - morogja.
- Csak hozd el a fájdalomcsillapítóimat otthonról kérlek!
- Nem, Jimin! Akkor megyünk a kórházba!

Na meg még mit nem!

- Ne-nem kell! Látod, jobban is vagyok! - nyitom ki szemeim. Azonban, ez nagyon nem bizonyosult jó ötletnek.
- Áhhh! - kiáltok fel a fájdalomtól. Ahogyan térde rogytam ismét, Jeongguk azonnal felhúzott, majd a vállára dobva indult meg a szobája felé.

- Tegyél már le, te melák! Jól vagyok! - mondom sírós hangon. Hihetetlen, hogy mekkora ereje van...
-Lószart! Most azonnal felöltözünk és megyünk a kórházba! Sujin amúgy is durmol, hagyjuk aludni!

Felöltözünk?

Nem volt időm kijönni a sokk hatása alól, már csak arra eszméltem fel, hogy óvatosan lehelyez az ágyra.
- Nem fogok oda nézni nagyon, de gondolom így egyedül nem tudod megcsinálni... - motyogta felettem állva.
Én csak összekuporodva csikorgattam a fogaimat, hátha azzal el tudom nyomni a fájdalmat.


- Jó figyelj, háromra kifutok és beraklak a kocsiba, oké? - mondta, majd szorosabban tartott mellkasához.
- Oké. - hiába próbáltam erős lenni, hangom megremegett és muszáj volt egyet szipognom. Úgy viselkedem,mint egy védtelen nő aki bajban van, holott egy 17 éves férfi vagyok és csak a szemeim fájnak.
Guk még egyet kilélegzett, majd kilépve az ajtón rohanni kezdett velem a szakadó esőben. Nem sokminden víz ért, mert Guk teste a legtöbb cseppet felfogta.
- Bezárom az ajtót és jövök. - mondta gyorsan, majd már csak azt hallottam, ahogyan belelép a tócsákba sprintelése közben.

A Jeongguk által adott pirula, semmit sem használt. Ugyanúgy fájt a szemem és sírtam mint egy polyás csecsemő.
Feltépte a kocsi ajtaját, majd bevágta és indította is be a motort, hogy minél hamarabb ott legyünk.
Hallottam, ahogyan ránk dudálnak, kikiáltanak és össze vissza kanyargott az utakon. Igazából néha még a fájdalmamról is megfeletkeztem, ahogyan éreztem a kocsi csúszását a vizes úton.

- Mindjárt kiszedlek, csak várj egy kicsit, oké? - bólintottam egy aprót mert egy újabb fájdalomhullám ment végig a szemüregemben. Már azt sem bánnám, ha megvakulnék, csak legyen vége ennek az egésznek.
- Itt vagyok, kapaszkodj a pulcsimba - hajol felém Jeongguk. Még mindig csukott szemekkel teszem amit kér. Felkap, becsapja a kocsi ajtaját majd ismét rohanni kezd. Egy kis idő után már érzem a büdös fertőtlenítő szagot és egy kicsit megnyugszom.

Azonnal bevisz egy kórterembe, majd már csak a kényelmetlen kórházi ágyat érzem magam alatt.
- Mindjárt itt van a doki, tarts ki még egy kicsit... - simítja ki vizes tincseimet homlokomból. Meleg keze szinte megváltásként éri izzadt homlokom. Habár a fájdalmat nem enyhíti, a bensőm fura bizsergésbe kezd.
- Jó reggelt! Oh, Jimin?

Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

- Doktor úr... - köszörülöm meg torkom. Kellemetlen, hogy annyi idő után újra találkozunk. Nem akartam többet ezzel az egésszel foglalkozni.
- Nem kezdek bele a szent beszédbe. Súlyosbodott a hályog állapota, igaz? - reccsen meg testsúlya alatt a szék.
- Igen. Csak nézze meg és írjon fel valami gyógyszert, kérem. - susogom fájdalmasan. Csak végre el akarok menni innen.
- Jimin, nem tudom még hányszor mondjam el. Itt nincs gyógyszer vagy pirula. Itt csak a műtéttel és a kezeléssel tudunk segíteni. Kérlek , nyisd ki a szemed... - árnyékot vet felém alakja. Gyorsan kapkodva a levegőt nyitom ki őket.

- Te kontaktlencsét tettél be?! - förmed rám.
- I-igen.
- Nem is csodálom, hogy így fáj... - innen látom, ahogyan csóválja a fejét. - be van gyulladva az egész. Megértem, hogy nem akartad mindenkinek mutogatni a szemed színét, de... Hogy most ilyen állapotban van... Ha most nem jössz be valószínűleg már vakon keltél volna fel.

~dark0997 💜

𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅Where stories live. Discover now