Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Csak mássz be! Ne bénázz már, tartalak! - suttogja idegesen, miközben tol egyre beljebb az ablakon. Térdem már érinti a szoba meleg levegőjét, de szívem a torkomban dobog. Azt sem tudom mire érkeznék, ha beesnék! - Az ablak alatt van az íróasztal, nyugi! Idegesen morranok egyet, mikor lábam becsúszik és Jeongguk elengedi derekam. Innentől már csak magamra számíthatok. Óvatosan elkezdtem tapogatózni cipőmmel és amint meghallottam a fa recsegését, kifújtam a levegőt és beemeltem másik lábam is. Ezáltal már egy félig térdelő pozícióban álltam az íróasztalon, melynél hamar kitapogadtam a széket. Rámásztam és intettem Jeongguk-nak, hogy tolja be a seggét. Nem telt el 10 másodperc és már meg is éreztem mellettem lehuppanni az illetőt. Kellemes illata keveredett a bent terjengő fertőtenítő illatával. Hamar felfedeztem a villany kapcsolót, ugyanis ahogyan tapogattam az asztalon a kis lámpa pöckét megbillentettem és ezáltal a szoba már fényárban úszott. Persze erre is Jeongguk világított rá, hogy mit tettem. - Basszus, kapcsold le! - csapta le a kis gombot és ezután egyből az ablakot is bezárta. Még utoljára megcsapott a kinti hűvös levegő és már csak ketten maradtunk a meleg, vegyszerszagú szobában. - Nem azt mondtad, hogy alszanak? - értetlenkedem, hiszen nem tudtam mire vélni hirtelenségét. Szinte látom magam előtt, ahogyan szemeit megforgatja. - Azt mondtam : valószínűleg alszanak. Lehet még fent vannak, de nem árt az elővigyázatosság. -lépkedett el mellőlem, majd csak az ajtó csendes nyitódását hallottam meg. - Fény árad a szobájukból. Még fent vannak. - csukja vissza, majd csak egy nyikordulás üti meg fülem. Valószínűleg az ágyra vagy valamilyen fotelre ülhetett le. - Úgy viselkedsz, mintha éppen most törtünk volna be valahova... - suttogom előre meredve. Olyan mintha minden lassabban menne. Úgy mozgok és reagálok, mint egy teknős. - Nem akarom őket felkelteni. Ennyi, ne dramatizáld túl!-csattan fel. Frusztrált sóhaja nehezebbé teszi a szoba levegőjét. Mellkasom rendellenesen emelkedik fel és le, s levegővételem is egyre irányíthatatlanabb lesz. - Nem bánnám, ha végre én irányíthatnék. Mindig mindenbe beleszólsz. - fűzi hozzá semmitmondó hangszínen. - Akaratos vagy és makacs. Mindig tiéd az utolsó szó és túl... Domináns vagy néha. Ez kissé... Elférfiasítlanít. Van ilyen szó egyáltalán? - nevet fel kínosan.
Én eközben lassan már fuldokolva, levegő nélkül kapaszkodom meg a kartámlában, majd csak annyit érzek, hogy testrészeim erős remegésbe kezdenek. Torkom száraz és olyan, mintha nyelőcsövem folyamatosan szűkülne. Köhögnék, de az összes levegő kiszorul belőlem, mintha csak egy óriás kígyó szorongatna. Torkomra kapva már csak annyit érzékelek, hogy előredőlök, majd eszméletemet vesztem.
[ Jeongguk szemszöge]
Kínos nevetésem végeztével hallom, ahogyan Jimin felsóhajt, így ismét idegesebb leszek a kelleténél. - Miért, talán nincs igazam? Mert az elmúlt hónapokban pontosan így viselkedtél... Az elején azt hittem, hogy csak azért, mert rosszul ítéltél meg... De te tényleg ilyen vagy. Ne érts félre, én így is sz-kedvellek! - franc. Franc, franc, franc. Istenem mondd, hogy nem hallotta meg! - Na szóval csak azt ak-, Jimin? - csupán egy nagy ütődést hallottam a sötétben. Azonnal felpattantam az ágyról és odasiettem a hozzá. Egyik kezemmel feloltottam a kislámpát, de arra nem voltam felkészülve, amit láttam. Jimin a földön feküdt, habzó szájjal, izzadtan és vörös fejjel. Szívem azonnal kétségbeesett tempóba kapcsolt. Megnéztem pulzusát és mikor megéreztem az enyhe lüktetést, kis testét kezeim közé fogva csaptam ki hangosan a szoba ajtaját. Végigrohantam a kis házon, majd Jimin-t a konyha pultra fektetve gyorsan bepötyögtem a vezetékes telefonba a mentők számát és csak imádkoztam, hogy ne az legyen, amire gondolok.
Mikor kiérkeztek, bele sem gondolva a következményekbe, az autóban lediktáltam a saját és Jimin adatait. Ha lebukok, lebukok. Jimin ezerszer fontosabb. Könnyek között figyeltem, ahogyan Jimin-t lélegeztetőre kapcsolják és az egyik mentős megmérte a pulzusát. Szemeim csakis őt látták és szinte teljesen kizártam a külvilágot. Annyiszor éreztem már az elvesztés érzését, de ez az eddigieknél sokkal valóságosabb. Bár ne lenne az. Érzem, ahogy az egyik rángatni kezdi a vállam, de csak lerázom magamról kezét. Csak Jimin az, akire most figyelnem kell.
Jimin-t azonnal a sürgősségire vitték én pedig egy lépéssel mögöttük futottam, végig őt nézve. Olyan kiszolgáltatott és élettelen. Ez nem ő. Miért nem vettem észre hamarabb? Ez is az én hibám. Egy kibaszott nagy hiba az egész életem. - Kérem maradjon kint. - állít meg mellkasomnál fogva az egyik köpenyes. - Maga csak ne mondja meg, hanem engedjen be! - csapom el kezét idegesen, majd próbálok benézni a zárt kórterem ajtaján. A férfi csak kifújja a levegőt, makd unott hangon megszólal. - Inkább tegye magát hasznossá és adja le az adatait. - majd színpadiasan becsapta maga mögött az éppen csak egy pillanatra kinyitott ajtót. - Már leadtam őket, te seggfej! - ütök egy nagyot az ajtóra, majd nem törődve a lesajnáló tekintetekkel odalépek az információs pulthoz. Fejemet izzadt tenyerembe rejtem, majd remegő végtagjaimat számhoz emelem. Könnyeim gátlástalanul folynak le arcomon és csak egy hajszál választ el attól, hogy nekimenjek valakinek.
- Gukkie? - szólít meg egy vékony, idős hang, mire 180 fokos fordulatot veszek. Ősz haja enyhe hullámokban hull törékeny vállára, de néhány hajcsavaró még megtalálható fején. Arcán aggodalom, szeretet és meglepettség fut végig, ahogyan rám tekint. - Jungkook, jól vagy? - nagyapa szokásos világos kék pizsama felsőjében virít, nadrágjának hózentrógere szabadon fityeg. Siettek. - Mama, papa... - suttogom, majd odalépve eléjük, átölelem értetlen valójukat. Mama szorosan átveti vékony kacsóit derekamon, majd nagyapa karja is átöleli remegő testem. Sírásom elszabadul és nem tudom abba hagyni az egerek itatását. Nem kérdeznek semmit, csak szorosan tartanak,mintha nem lenne holnap. Ismét ugyanannak a védtelen kamasznak érzem magam, aki az apja verése elől menekül oda, ahol végre szeretet várja.
Kis jelenetünk után helyet foglalunk az öreg műanyag székeken. Amint helyet foglalok a kopottas ülőalkalmatosságon, mama óvatosan arcomra simít, ezzel könnyeim nagy részét leszedve vele. - Jeonggukkie, ki volt az a kisfiú? - mosolyog kedvesen, miközben felteszi a kérdését. - Jimin. Jimin-nek hívják. - remeg meg a hangom, ahogyan kiejtem fenséges nevét cserepes ajkaimon. - És miért nem szóltál, hogy jössz? Lassan két éve nem láttunk, fiam! - Ne firtasd, ha nem akar róla beszélni, Jun! Csak nézz rá szegényre, még sosem láttam így.... - simít rá combomra nagyi, mire nagy kezemet övéire helyezem. Kis testével felém fordul és féloldalasan átölel, kezét vállamon pihentetve. Ajkai homlokomra siklanak, ott egy édes puszit hagyva. Olyan megnyugtató a közelemben tudni őket. - Jaj, Kook. Hidd el, minden rendben lesz. - borzolja össze papa a hajamat, mire egy halvány remegő mosoly kerül ajkaimra.
Egy pár perc múlva az ajtó kinyílik, én pedig abban a minutumban pattanok fel helyemről. - Leadta az adatait? - esküszöm, mindjárt beverem a képét. - Hogyne, beengedne? - vicsorítok. Ha nem enged be, muszáj leszek más eszközökhöz fordulni. - Nem szívesen, de kötelező. - húzza el száját. Morogva lököm arrébb, majd be is lépek a kórterembe. Minden klisés dolog helyet foglal benne, de aki az ágyon fekszik, még ezt a nyamvadt földi helyet is angyalivá teszi. A gép pittyegve foglal helyet oldalán, karjába infúziót juttat egy másik. Cukorfehér végtagján alig látszódik a fehér tapasz is. Egyre közelebb lépegetve állok meg ágya mellett, majd onnan figyelem. - Elnézést! - jön be egy ápoló, majd kiviszi az egyik kis kocsit. Barna rövid haját zavartan füle mögé tűri , majd pirultam igyekszik kifelé, mikor megállítom. - Semmi gond. Megkérdezhetem, hogy hol találom azt az orvost, aki itt bent volt? Semmit sem mondott, hogy mi a baja a... Barátomnak. - sütöm le zavartan szememet. Mi a fene. - Oh, uhmm.. S-sajnálom hogy ezt kell mondanom, de ő volt az, akit nemrég félre lökött az ajtóból.
