Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Sajnálom, itt nem alkalmazunk diákokat. - tolta vissza a papíromat a barna falapon. Értetlen tekintettel figyeltem, ahogyan karjait maga elé teszi, majd sokatmondó íriszekkel vizslatja szerencsétlenül valómat. - De én láttam, hogy itt vannak fiatalok is és - - Kérem kifelé menet zárja be az ajtót, köszönöm.
Illememet a béka segge alá dugom, majd jól becsapom az ajtót. Remélem hallotta. Csüggedten vonszolom ki magam az épületből, papírjaimat közben vissza rakva a tartóba. Az esernyőtartóból kiveszem az enyémet, majd kiérve azonnal kikapcsolom rajta a pántot, majd mély levegőt véve kiindulok a zord környezetbe.
16:13
Már nem hinném, hogy bárhova is be tudnék menni. Majd otthon keresgélek, aztán lesz ami lesz. Bármit elvállalok, ha nem délelőtt kell dolgozni. Ma nem mentem iskolába. Úgy voltam vele, a megélhetés ezerszer fontosabb a tanulásnál. Ezért reggel azonnal felkerekedtem és elindultam munkát keresni. Az egyik cégnél kezdtem és most az egyik vegyesboltnál fejeztem be.
Sehol semmi.
Lehangoltan lépdelek a járdán, közben a cipőm előtt megjelenő tócsákat szemlélve. Egybe - egybe belelépek, melytől cipőm hamar nedves lesz és zoknim követi az átázást. Hogyan jutottam el idáig? Miért nem kapok munkát? Mert még nem vagyok felnőtt? A saját szememmel láttam, hány kis fiatal tinédzser szolgál ki különböző boltokban. Én pedig egy pár hónap múlva 18 éves leszek, de egy savanyúságot árusító kis üzletbe sem vesznek fel.
Telefonom megrezzen farzsebemben. Előkapva az eszközt, egy pillanat alatt lesz rosszabb a kedvem.
Visszacsúsztatom eredeti helyére az eszközt, majd körbe nézek a buszmegállóban. Nem sokan vagyunk. Bár, ilyenkor a legtöbben már otthon vannak.
16 : 32
A busz döcögve robog be a megállóba, várva hogy mindnyájan beszálljuk a lepukkant járműbe. Természetesen az idős nénit előre engedem, ahogyan felsorakozunk a fizetésre. Felmutatom bérletem, majd egy bólintás után megindulok, hogy elfoglalhassam helyemet. Szinte üres az egész busz, mely nyugodt érzéssel tölt el. Mindenki a saját dolgát csinálja, nem szól senki senkihez.
Tökéletes.
Éppen hunynám le szemeimet, mikor érzem, valaki megkocogtatja a vállam. Szemöldökráncolva tekintek a zaklatóm felé, hogy végre kinyőgje mit akar. - Szia, leülhetek? - az ismerős orgánumra kitisztítom látásom, majd hunyorítva nézek rá. Valóban, nem csak képzelődtem. - Gyere. - veszem el az esernyőt, ezzel helyet adva Taehyung-nak. Idegesen teszem lábaim mellé a tárgyat, miközben azon morfondírozom, hogy mégis mi a fészkes fenét keres ezen a lepukkant buszon. - Látom, nincs jó kedved. - húzza el száját, majd karját vállamra helyezi. Frusztrált sóhajt engedek ki ajkaim közül majd leemelem végtagját és a lábára rakom. Fejemet az ablak felé fordítom, hátha érti a célzást és az út további részében nem szól, vagy ér hozzám.
- Remélem tudod, hogy Jungkook most nagyon rosszul van. - szólal meg egy kis idő után. Szemem forgatom megszólalására.
Jaj, szegénykém!
Nem is tudom, hogy ki veszítette el a húgát és a munkáját, mindössze egy hét leforgása alatt. Sőt, nem is tudom, hogy ki sírja minden éjjel álomba magát, a tehetetlenség miatt. Már pedig ezt mind Jeongguk baszta el és nem én. Nem érdekel, hogy van. Felőlem akár még depressziós is lehet, ha neki úgy tetszik.
- Egyáltalán nem érdekel az állapota. Nekem is van épp elég gondom. - morgom dühösen. Csakhogy nem hagy békén, sőt még neki is kezd szentbeszédének. - Hogy neked is van épp elég gondod?! Jungkook miattad lett depressziós, Jimin! Nem tudom kivenni a kezéből az üvegeket meg a cigit! Állandóan csak azt hajtogatja, hogy minden az ő hibája és hogy nem érdemel meg téged! Tönkre tetted, Jimin! - emeli meg hangját, ami csak úgy visszhangzik a buszban.
Vörös fejjel figyelem, ahogy az öregemberek megvető pillantásokkal illetnek, majd egy szó nélkül állok fel helyemről. Szerencsémre a lakásunhoz közeli megállónál áll meg a jármű, mire felkapva esernyőmet és kikecmeregve Taehyung takarásából,azonnal lelépek onnan.
Meghallom magam mögött az ajtó csukódását, mire felnézek az égre és hálát adok Istennek. Én hülye immáron vizes fejjel csavargatom az esernyő pántját, ami csak azért se akar kinyílni. - Jimin!
Mit is vártam...
Még mindig az eszközzel küszködve indulok meg sietősen otthonom felé. Hallom, ahogyan Taehyung futni kezd, úgyhogy én is azt cselekszem. Csakhogy hamar utol ér bénázásomnak köszönhetően. - Jimin, hallgass meg, oké? - fordít maga felé. Így már ketten állunk a szakadó esőben, csurom vizesen. - Mit akarsz még, mit tegyek?! - emelem meg hangom. Már rohadtul elegem van ebből az egész helyzetből. Csak vissza akarom kapni a régi életemet. - Elvesztettem az állásom, a húgom! Az életem szépen lassan darabjaira hullik és te azt akarod nekem mondani, hogy egy idióta huszonéves barom miatt aggódjak? Hát nem fogok! Sőt, tudod mit? Jobb lett volna, ha meg sem ismerjük egymást!
Lépteimet felgyorsítom, hogy végre véget vethessek ennek az egésznek. Szemüvegem is teljesen vizes így még annyit sem látok, amennyit szoktam. Nem érdekel már semmi és senki. Se Taehyung, se Jeongguk, se Sujin, se senki. Átkozom azt a napot, amikor annál a zebránál odarakta a fejem fölé azt az esernyőt. Átkozom azt a napot, amikor elhitette velem, hogy jó ember. Hogy jól bánik a húgommal és a legjobb barátommal. Hogy velünk marad.
Ez az egész egy rohadt nagy átverés. Megkeserítette a mindennapjaimat és engem is. Egy átlagos fiatalnak, nem kell ilyeneken átmennie. Akkor nekem miért? Miért én? - Úgy utállak Jeon Jeongguk... - csapom be az ajtót, majd annak mentén a földre csúszom. Térdeimet felhúzom és fejemet rájuk hajtom, kezeimmel átölelve fagyos valómat. Könnyeim csak folynak, mintha csak átszakadt volna a gát. Mindent elönt és csak rosszat hoz.
Élesen szívom be a levegőt, ahogyan megérzem a fájdalmat szemeimben. Jön a szokásos lüktetés és a perzselő érzés is. Annyira fáj... Fejem is sajogni kezd, mire csak mégjobban rázendítek a bőgésre. Egy idő után elviselhetetlenné válik és muszáj felkiáltanom az eddig ismeretlen mértékű fájdalomtól. Gyorsan kezdem kapkodni a levegőt és érzem, mozog velem a szoba. Megkapaszkodom az ajtófélfában és megpróbálok felkelni, hogy az inzulinomhoz menjek. Csakhogy visszahuppanok helyemre és ott is maradok.
