Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sujin és a szőke hajú barátnője összebújva nézték a tv-t. Pontosabban nem nézték. Csókolóztak. - Mi a fenét csinálsz, Minseo?! - indult meg feléjük Junghyun, mire mindketten ijedten rebbentek szét. Minseo hatalmas szemekkel tekintett a fiúra, miközben magamon éreztem leleplezett húgom tekintetét is. Lassan felé néztem, majd könnyes íriszeibe. Látszott rajta a megbánás és a félelem is. - Azonnal menj be a szobába, mindjárt megyek én is. - hangom olyan rideg és hűvös volt, akár csak egy jégverem. És Sujin ebbe esett bele. - Ti itt ezt most azonnal megbeszélitek, utána hazamentek. - mondatom lezártát egy egy hűvös nézéssel végeztem, mire mindketten csak bólintottak.
Hatalmas levegőket véve lépkedtem a szőnyegen, hallgatva a padló néholi megroppanását. Az ajtó előtt megállva kiengedtem tüdőmből az állott oxigént majd egy nagy adaggal készültem fel a hosszas és kényes témákat súroló beszélgetésre. - Hát, szia. - dőltem neki az ajtónak belülről. Szemeimmel a félhományban ülő húgomat mustráltam aki csak azért sem szólalt volna meg. Szemeivel sem tekintett rám, a világos szőnyeget vizsgálta miközben néha megtörölte orrát ujjával. - Először is szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy úgy viseljedtem veled meg Hobi-val. De őszintén, én vagyok az akinek itt most ebben a kibaszott pillanatban magyarázatra van szüksége. - hangom enyhén megremegett az utolsó szavaknál. Túl sok ideje élek hazugságban. Addig nem fog innen elmenni senki, amíg meg nem tudom, mit titkoltak még el előlem. Szipogva rázta meg a fejét, mire egyre idegesebb lettem és elég sokat kellett arra várnom, hogy lenyugodjak. - Sujin! Beszélj, vagy esküszöm, hogy most azonnal elmegyek és soha többet nem látsz, világos?
Miután hangosan felzokogott vártam egy pár percet, hogy abba hagyja. Nagyon vissza kellett magamat fognom, hogy ne zárjam a karjaim közé és nyugtassam meg. Hiába mégis a kishúgom. És sajnos, vagy nem sajnos valamilyen szinten mégis meg tudom érteni, miért tette ezeket részben. - Nem! Ha most mindent elmondok örökre megfogsz utálni! - zokogott fel ismét. - Csak mond már! - léptem oda hozzá és ragadtam meg vállainál fogva. - Nem megy! Nehem mehgy... - hajtotta le könnyes arcát. Mint valami elfuserált szerelmes filmben térdre ereszkedtem előtte immáron csuklóit szorongatva. - Mi az, hogy nem megy? - suttogtam kimerülten. Belefáradtam ebbe a drámába. Rohadtul. - Ez így van jól- - Semmi sincs jól, Sujin! - kiáltottam el magam, mire újra előtörtek krokodilkönnyei. Éppen mondott volna valamit, mikor az ajtó csendben kinyílt.
Junghyun érzelemmentes arccal fogta a lány csuklóját, kinek még mindig tartott a sírógörcse. - Elmondott mindent. Mindent az elejétől a végéig. - Seo, megígérted! - emelte meg hangját az ágyon ülő, mire az említett csak kitépte a karját és már csak az ajtó csapódását hallottam. Ezután csend telepedett a kis szobára. Egyikünkben sem volt annyi léleljelenléte, hogy nekikekezdjen a szentbeszédnek és vallatásnak. Úgy voltam vele, ha már Minseo elmondott mindent, Sujin-t nem zargatom. - Gyere Junghyun, menjünk. Te pedig míg apa hazáér csinálj valamit. Oltári nagy kupi van. Megragadtam a letaglózott fiú farmerkabátját és leindultam. Fogalmam sem volt hova megyek, megyünk, csak egy nyugodt helyet akartam, ahol elmeséli nekem az egészet. Lábaim végül a lakóházak közötti öreg játszótérre vittek, ahol mindketten kérdés nélkül helyet foglaltunk a nyikorgó hintákon. Nem volt kérdés, a gyomrom egy apró kaviccsá szűkült, lábaim remegtek és féltem, bármelyik percben feladják a szolgálatot. Ráadásul egy kicsit szédültem is.
- Biztos tudni akarod? Mert ez az egész, kész őrület... - tűrte hátra haját, majd egy frusztrált sóhajt engedett ki szájából. - Hónapok óta csinálják, mi? - szemeimet a sóder aprócska kavicsaira tereltem, így kicsit nyugodtabb lettem, mintha szemtől szemben kellene meghallanom a szavakat. - Mármint ami... Sujin és Seo között van? - nyelt egy nagyot. Mintha kissé rosszul érintené a dolog... Várjunk csak... - Minseo a húgod, igaz? - Igen. - És Jeongguk a bátyád. - Igen. - Akkor ezért mondta a hárpia azt, hogy "belőled is buzit csinálok"? - vezettem immáron rá tekintetem, mitől kissé megrezzent, de lassan bólintott egyet. Tehát igazam volt. - Ezek szerint Jeongguk... - Meleg, igen. - temette kezei közé arcát, mire csak magamban próbáltam össze rakni a puzzle darabjait. Attól még, hogy kiderült, hármuk közül ketten az azonos neműekhez vonzódnak, nem értek továbbra se semmit. - És téged ez zavar? - én magam is meglepődtem ajkaim között kiszökellő kérdésemen. Tudat alatt jött és úgy tűnik, ki is csúszott. - Nem, dehogyis! Én mindkettejüket szeretem és egyáltalán nem ítélem el őket. Csak tudod apa meg anya... Ők... Kitagadták Kook-ot a családból, amikor ez kiderült. És annyira félek, hogy mi lesz ha ez Seo-ról is kitudódik... - érzelmeit olyan könnyű volt leolvasni róla, hogy el sem kellett mondania. Fájdalom, félelem és keserűség... Mégis volt egy kis remény és szeretet megbújva közöttük. Kitagadták? Csak azért, mert meleg? Mégis milyen féreg tesz ilyet a saját gyerekével? - És te? - tért át hirtelen. - Mármint, hogy Sujin is... Meleg. Ezzel hogy vagy? Őszintén ezt még fel sem fogtam. Nem, hogy a saját identitásomban nem voltam teljesen biztos, de hogy a húgoméban? - Én szeretem. A húgom. Nem számít, hogy meleg vagy hetero. Hogy autista vagy "egészséges". Nekem az számít, hogy ő legyen. Önmaga.
Ezután csak a késő délutáni lágy szellő susogó hangját hallottuk. Egy ideje már nem nagyon esett az eső, mégis szomorkás volt. Mintha csak ősz lett volna és már nem is hiszem, hogy ennél jobb lenne. Azonban míg Junghyun valószínűleg próbálta megemészteni a dolgokat, nekem egyetlen személy járt gondolataimban. Nem szóltunk egymáshoz. Pedig kellett volna. Kellettek volna a válaszok. A hazugságok magyarázatai. A lelkem megnyugtatására. - Gyere. - nyújtotta felém mancsát. Értetlenül néztem fel rá, mire csak a kocsi felé intett fejével. - Hova? Én inkább itt marad- - Jungkook-hoz. Ő áll ennek a közepén és tudnom kell, hogy mi van. Remélem még időben érünk oda. - Miért hozzá?! Én nem... Mi az hogy időben? - pattantam fel. Csak nem csinált valami baromságot! - Nem hozzá megyünk. Hanem a kórházba.
