𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

47.rész☯️

[Jungkook szemszöge]

Idegesen szeltem a hideg utcákat, miközben próbáltam feleszmélni a sokkból. Majdnem lekapott... Beletúrtam hajamba, majd jó erősen rászorítottam a táskám pántjára. Ujjaim majd szét fagytak, de inkább ez, mint a másik lehetőség.
Az idegen utcák kijelzéseit lestem, mikor hangos kutyaugatás csapta meg fülem. Lehet, hogy abban a percben csak képzelegtem, de éreztem benne a kétségbeesést. Elindultam hát arrafelé, közben füleltem a kutyára. Azonban hamarosan valami mást is meghallottam.
- A rohadt életbe!
Szinte már sprinteltem az úticél felé. Ekkor már valószínűnek tartottam, hogy csak a hiánya játszadozik velem. Fejemben ezerféle intő jel követte egymást, azonban ezekre egy csöpp figyelmet sem szentelve szaladtam tovább.

Izzadtan álltam meg a kanyar végén, kilesve onnan. Szemeim össze vissza cikcakkoztak a tájat kémlelve. Egy két perc után egy kis szőrcsomót pillantottam meg a túloldalon, aki nagyon igyekezett valahova. Azonban egy taxis is éppen afelé száguldott, ezért frusztráltan figyeltem a kis teremtményt, ahogyan az irányomba figyel és kis tappancsát az útra teszi. Futva indul meg, mire ijedten kiálltok fel.
- Menj vissza! - hangom erélyesen csendül meg az éjben, mire a kutya tétlenül megáll és úgy bámul rám. Közben a vezető ülésen lévő is észre veszi a kis vakarcsot, azonban túl gyorsan megy, ahhoz hogy egy satut baleset mentesen nyomhasson. Végső kétségbeesésemben ledobom táskám és őrült módjára ragadom meg az út közepén ácsorgót, majd egy hatalmasat esve érkezem a kemény betonra. Mögöttem ebben a pillanatban száguld el a taxis, de egy pár méterre lelassít és kiszáll.
- Uram! Minden rendben? - fut oda hozzám, mire egyet bólintva nyújtom felé jobb karom, hogy segítsen felállni. Az egész oldalam egy nagy zúzódás és ami  a legjobb, hogy esés közben feljött a pólóm is, így egy nagy horzsolás éktelenkedik bordáim körül.
- Köszönöm, jól vagyok. - eresztek el egy halvány mosolyt, mire nyugodtabban szívére teszi kezét.
- Akkor én megyek is, gyógyuljon meg mihamarabb. Több ilyen emberre lenne szükség, mint maga. - mosolyodik el.

Kezeim között még mindig ott van a kutya, aki ijedten bújik hozzám. Tenyeremmel finoman végig simítok puha bundáján, közben nyugtatólag beszélek hozzá. Eközben észre veszem tömött bundája között a piros nyakörvet. Tehát van gazdája.
- Hachi! Hachi! - ordítja egy ismerős hang nem is olyan távolról. Megforulva meg is pillantom.
Egy lámpa fénye halványan megvilágítja kis valóját, miközben eszeveszetten forgatja fejét, minden irányba nézelődve. - Hach-
Szemei kitágulnak, ahogyan íriszeink megtalálják egymást. Szívem rendszertelen dobogásba fog, a kutyát tartó kezeim pedig eszeveszett izzadásba kezdenek .
- Jeongguk? - áll meg tőlem vagy két méterre, miközben hatalmas pupilláival hitetlenkedve pillantgat rám. Torkomra forrt a szó, abban a pillanatban. Kis lábaival egyre gyorsabban és határozottabban szelte át a kettőnk között levő felesleges teret, majd egy fölös szó nélkül vetette át karjait derekamon. Azt hittem, tényleg csak hallucinálok.
Lefagyva álltam, majd kiszakadó mellkassal, egy békésen szuszogó kutyával kezeimben, miközben az egyre sűrűbb hóesésben Jimin forró ölelése késztette testem remegésre. Soha nem akartam, hogy véget érjen.

Azonban az égető érzés oldalamon felszisszenésre késztetett. Jimin azonnal elvált tőlem, amit egy elégedetlen nyöszörgéssel díjaztam. Nagy szemeit rám emelte, majd mikor meglátta a fehér pólómon elterülő pirosas - bordós foltot ijedten kapta kezét szájához.
- Ez mi? - mutatott kesztyűs mancsával sebemre, mire csak megráztam a fejem és megköszörültem torkom. Ekkor végre szemembe nézett, mire ismét elfelejtettem mindent, amit valaha is tettem, ezért muszáj voltam egy pillanatra elnézni.
- Haza megyünk? - tettem fel az egyszerű kérdést. Értetlenül bámult rám, mire muszáj voltam felnevetni. Ekkor a kis pamacs mozogni kezdett tartásomban, ezért mindketten ránéztünk.
- Elszakadt a póráz. Egy csomó utcán keresztül üldöztem. - magyarázta. Mosolyogva hallgattam, ahogyan csilingelő hangján mesélt. Komolyan tekintett rám, majd ezeket a szavakat intézte felém. - Nem, nem jöhetsz hozzánk. Soha többet.

Majd elvette az állatot és egy szó nélkül faképnél hagyott volna, ha nem kapok keze után.
- Hogy érted ezt? Valami rosszat tettem? Megbántottalak? - léptem hozzá minden egyes mondatom után közelebb. Szemei furcsán csillogni kezdtek, majd állkapcsát összeszorítva tépte ki felkarját fogásomból. Lélektükrei tele voltak fájdalommal, csalódással, de leginkább dühvel. - Jimin?
Láttam, hogy küzd magában, hogy megszólaljon. Több másodperc telt el szótlanul, miközben belül saját magával vívott harcot.
- A francba is! - rázta meg mérgesen fejét, majd sietős léptekkel próbált tőlem távolodni. Idegesen trappoltam utána, ugyanis nem értettem a hirtelen váltását.
- Jimin! - szóltam utána, mire csak még gyorsabban kezdte szedni rövid lábait. - Jimin!
Ingerülten fújtatott egyet, majd már futással próbált lehagyni.

Több lakótömbön keresztül csináltuk ezt, szerencsére már senki sem volt nagyon az utcákon.
- Jimin! - mondtam dühösen, mire levegőért kapkodva fordult be az ismerős panelházhoz. Bal kezemet oldalamra szorítva álltam meg. Rohadtul fáj. Térdre rogyva szorítottam az anyagot a felsebzett területre, miközben vacogva bújtam bele vékony kabátomba. A nyomorúságos helyzetből az ajtó hangos csapódása ébresztett fel.

Az arcomra vetülő sárgás fény, amely a panelból jött, engedte láttatni, ahogyan Jimin egymás után kapkodja lábát a lépcsőfokokon. Itt hagyott.
Idegesen húztam fel lábaimat térdemhez, közben fenekem a jéghideg betonra csúszott.

Mi a fene a baja? Bármi is lehet az oka, nem hagyhat kint a hidegben.

Vacogva húztam magamat mégjobban össze. Akkor úgy tűnik itt kint alszok. Már éppen beletörődtem a helyzetembe, mikor eszembe jutott valami. A táskámban volt a kulcsom. Nem szándékoztam ténylegesen haza menni, Jimin-nel akartam tölteni az estét.

Viszont azt a rohadt táskát meg otthagytam...

- Franc. - vertem magam homlokon. Azért a kevés ruháért még nem kár, de a kulcsom nélkül megszívtam. Így hát nem maradt más, minthogy a hideget megpróbáljam a lehető legkisebb térfelületre szorítani.

[Jimin szemszöge]

- Megjöttem! - kiáltottam be a lakásba, miközben Hachi-t letettem kezemből. Lihegve szedtem le a testemet takaró száz réteg ruhát. Idegesen dobtam be a szekrénybe bakancsom, majd a konyhába sétáltam egy kis teáért.
- Szia. - tette le az éppen mosogatott tányért Sujin, közben letéve Hachi kajás tálját.
- Apa már alszik? - kérdeztem közel lépve a radiátorhoz. Jól esett a meleg, azután a jéghideg levegő után.
- Igen, reggel megy, úgyhogy nagyon fáradt lesz, ha nem alszik eleget. - mondta, majd megtörölte kezeit. Lassan az ablakhoz sétált, majd éppen húzta volna be a függönyt, mikor összeráncolt szemöldökkel hajolt közelebb az üveghez.
- Mi az? - kérdeztem, közben levéve pár szem szőlőt a fürtről. Halkan ropogtatva az édes gyümölcsöt sétáltam Jinie mellé. Kinézve a nyílászárón csupán a nagy feketeséget láttam, így értetlenül szóltam hozzá. - Mit nézel, nincsen ott semmi.
- De, nézd a bejáratot! - vont közelebb az üveghez, mire valóban megláttam egy kis fényt az éjben. Azonban semmi mást nem tudtam kivenni. Sujin arrébb tessékelt, majd egy szó nélkül nyitotta ki az ablakot és hajolt ki onnan.
- Ki fogsz esni! - húztam volna vissza, mikor meglepett hangja konkrétan tarkón vágott.
- Jungkook?

~dark0997 💜