Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- A következő órán, azaz csütörtökön dolgozat a négyzetgyökvonásból és minden elméletből amit vettünk! - kiáltotta el magát a boszorkány, majd mit sem törődve a nyüzsgő diáksereggel kitrappolt a teremből. -Te jó Isten! Meg fogok bukni... - csapkodta meg fejét a matek tankönyvvel padtársam. Én csak szép csendben, mit sem törődve a körülöttem lezajlő történésekkel a táskám mélyére csúsztattam a cuccom és felállva helyemről várakozóan tekintettem Hoseok-ra. - Ja már most megyünk? - mutatott az órára, mely kettőt mutatott. Szerencsére a bányarém hamarabb befejezte az órát, mert ma valami konferencia van a tanároknak. - Miért? Mikor menjünk? És alapból te akartál jönni... - mutattam rá a nyilvánvaló okra. Nekem teljesen megfelelt volna a tény, miszerint kettesben próbálok meg kontaktust teremteni Jeongguk-kal. Hacsak nem akarna mégegyszer megölni egy vázával. - Jó, még pont el tudjuk kapni a buszt szerintem.
Lábainkat kapkodva léptünk fel a járműre, mely egyenesen a kórházhoz vitt. Szememet megdörzsölve pillantottam fel az épületre, majd megpróbáltam nem elesni egy kisebb kiálló aszfaltdarab miatt. - És meddig tartják még bent? - érdeklődött a barna hajú, mire ráemeltem tekintetem. - Minseo azt mondta, hogy holnap. De az is lehet, hogy már ma este. - vontam meg a vállam. Az elmúlt pár nap azzal telt el, hogy miután Seo vette a bátorságot és eljött hozzánk bocsánatot kérni, minden nap elmondta mi van ezzel a szerencsétlennel. Sujin-nal nagyon tartózkodóan viselkedtek egymással, ami kissé frusztrálttá tette a "hangulatot". Látszott rajtuk, hogy szívesen megölelték volna egymást és, hogy szerették volna elfelejteni a múltban történteket.
Odaérve a kórteremhez kirázott a hideg. A múltkor is így éreztem, de most mintha egy valódi jégverembe akarnék betérni. - Szia. - léptem be, majd előreengedve Hobi-t bezártam az ajtót. - Szia! Jól vagy, Kook? - ült le az említett mellé egyből. Szokásosan az ablak felé volt fordulva és ismét csak hátát tudtam megpillantani. - Ja. - felelte egyhangúan,majd várakozóan tekintett hátra fele. Azaz felém. Amint összekapcsolódott a tekintetünk megint azt a furcsa bizsergető érzést éreztem és az eddigi hideg mintha csak fokozódott volna. Akár egy csapda úgy tartotta fogságban szemeimet, szinte hallottam a zár kattanását is. - Junghyun nem küldött valamit? - szólalt meg ridegen, mire az eddigi pillanatunk egy szemvillantás alatt szakadt meg. Szemforgatva nyújtottam felé a zacsit, mire csak egy elégedett hümmögést hallatott. Éhes tekintettel vizslatta a gumicukros zacskót, majd gyorsan fel is tépte annak csomagolását. Kivéve belőle egyet azonnal szájába dobta és már csak hangos nyammogását lehetett hallani a szobában. - Kaphatok? - nyúlt volna felé Hobi, mire Jeongguk gyilkos tekintettel elhúzta előle. - Nem. - Mi a fene van veled? Basszus, egy hónapja még együtt nevetgéltünk meg beszélgettük, hogy engem is bevennél a tanulók közé a tetkószalonba! Most meg olyan vagy mint egy megkeseredett vénember.
Guk ujjai minden bent maradt gázt kiszorítottak szegény zacsiból. Nyelvét végighúzva szája belső felén közelebb hajolt barátomhoz, majd ezt mondta neki. - Igen, az vagyok. Egy kibaszott, megkeseredett vénember, aki képtelen mosolyogni a sok faszságon, amit beszélsz. A tanulósdit meg felejtsd el. Te nem vagy oda való. - ejtette ki nemtörődöm stílusban az ólomnehéz szavakat. Agyvizem egy pillanat alatt forrt fel. Ahogy ránéztem a tátott szájú legjobb barátomra, könnyesedő szemére, agyamat ellepte a vörös köd. Szemvillanás alatt Jeongguk előtt termettem,majd úgy, ahogyan ült, megragadtam felsőjénél fogva. Arcom csupán pár centire volt tőle és éreztem, ahogyan az adrenalin száguldani kezd ereimben. - Mi a faszt beszélsz?! Ebben a fiúban több tehetség van, mint a kislábujjadban! Mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj neki?! Nem vagy te senki! Csak egy elfuserált gyerekkorú buzi!
Szemei a kétszeresükre kerekedtek, száját pedig o alakúra nyitotta. Fehér homlokán ráncok jelentek meg, de nem tudtam tovább összpontosítani a verni való képére, mert Hoseok félbe szakított. - Jimin! Hagyd békén! - fogta meg karomat, mely engedelmeskedve akaratának, immáron álló barátom kezében volt. - Sajnálom, Kook! Nem akarta ezt mondani! Csak össze van zavarodva! De amúgy is mennünk kell, mert még van egy rakat tanulnivalónk, vigyázz magadra! - majd kiráncigált a kórteremből. Végig rángatott a hosszú folyosón, csuklómat egyre erősebben szorítva. Szinte éreztem, amint kiérünk megkapom a magamét. És lám, így is lett.
Nem mentünk túl messze, a parkoló bejáratánál már csattant is a várva várt pofon. Az égető érzés nem maradt el most sem, mégis jobban fájt, hisz én csak őt védtem. - Hogy lehetsz ekkora szemét?! Képes vagy lebuzizni? És mi az, hogy elfuserált gyerekkor?! Szerinted neki milyen érzés lehet, ha állandóan erre emlékezteted? Tudtommal azért jöttünk, hogy beszélgessünk vele, nem pedig azért, hogy mégjobban beletapossunk a lelkébe! És pont te! - mellkasa gyors tempóban emelkedett és süllyedt, ahogyan próbált levegőhöz jutni. -És te meg miért véded?! Pont, hogy téged bántott meg, de én kapom a pofont? Mert megvédtelek? Akkor legközelebb hagyom, hogy a sárba tiporjanak esküszöm, jó barát leszek! - horkantottam fel flegma mondatom után. Hoseok összeszűkített szemekkel vizslatott, majd közelebb lépve hozzám szólalt meg csendesen. - Neki most segítségre van szüksége. Nem pedig erre a cirkuszra. Ott van a családja, aki kitagadta, a munkatársai fütyülnek rá és az öccse se fog mindig ott lenni. Jó lenne ha végre észre vennéd magad. Legalább te ne csinálnád ezt vele, Jimin. Szerinted anno, miért segített neked? Miért próbált veled kapcsolatot teremteni? Miért akart mindig megfelelni? Jó lenni hozzád? Védeni téged?
Szemeimmel az övéibe bámultam és alig bírtam felfogni szavait. Csupán szája mozgását figyeltem és a hangokat is később hallottam meg. Mintha egy lassított felvételben lettem volna, úgy figyeltem, ahogyan a dühös szembogarak hirtelen megtelnek reménnyel és fájdalommal. Csokoládébarna íriszei a lelkemig hatoltak és mintha sarkalltak volna, hogy tegyek valamit. Lassan ujjait fejem felé emelte, majd szőke loboncomba vezette azokat és megborzolta. Még mintha mondott volna valamit, arcomra puszilt és egy intés után hátat fordítva elindult. Még egy jó pár percig nem bírtam semmit sem tenni, de miután többen is nekem jöttek és nem túl szép szavakkal illettek engem és édesanyámat, útra keltem. A panelhoz érve felcsoszogtam a lépcsőkön, majd magam után becsapva az ajtót, úgy ahogy voltam, cipőstül befeküdtem az ágyba. Nem érdekelt, hogy mennyi értesítés miatt csipogott a telefonom, hogy tiszta kupi van mindenhol, még apa kopogására sem tudtam összpontosítani. Számat rágcsálva túrtam hajamba, majd könnyeimmel küszködve csaptam egy hatalmasat az ágy fa részére.
Hogy lehettem ilyen vak?!
Hát helo❤️ Remélem tetszett ez a rész és nem öltök meg. Hihi.😅 Sajnálom, hogy ennyire későn jött a rész, de elvesztettem egy nagyon fontos személyt az életemből és ez eléggé lekötött. Azért remélem nektek jól telt a hétvégétek és tudtatok pihenni❤️
