Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Testem zsibbadtan hevert egy kicsit sem kényelmes fapadon, vagy asztalon. Nem tudtam kivenni, mi is az a tárgy, még akkor sem amikor kinyitottam addig csukva tartott szemeimet. Egy öreg fakunyhóban lehettem, a környezetemet megfigyelve. Egy kis sarokülőn feküdtem, amin sem párna sem pléd nem volt, azonban egy meleg kabát takarta be testemet, enyhítve a borzasztó hidegen. Észre vételem szerint a kabátnak kellemes illata és piros színe volt. Egyedül tartózkodtam a pár négyzetméteres helyen, azonban tudtam, nem véletlenül kerültem ide. Kintről a hihetetlenül erős széllökések megrázták a ház oldalait, az ablakon nem lehetett kilátni a sűrű hóesés miatt. Az egész helyzet ijesztő volt, azonban megembereltem magam és felkeltem. Egy kicsit kinyújtóztam és kiropogtattam csontjaimat. Ezután a piros kabátot magamra kaptam és jól belebújtam. Kicsit nagyobb volt,de nagyon jól esett az a meleg, ami áradt belőle. Pár lépés után már az ajtó előtt álltam és megszívva tüdőmet levegővel kinyitottam azt. A hideg pofon vágott abban a pillanatban és beterítette arcomat jéggel és hóval. Gyorsan leszedtem kezeimmel, majd bezárva az ajtót elindultam felkeresni megmentőmet, vagy megmentőimet.
Ismét görnyedve lépdeltem a hatalmas hóbuckák között. Kezeimet összefontam mellkasom előtt és magamra szorítottam a ruhadarabot. A kapucnit jól arcomba húztam így csak orrom és szemem látszódott ki. Egy kis idő után kezdtem úgy érezni, csak én vagyok itt. Lehet, hogy az a valaki vagy valakik akik bevittek oda csak simán otthagytak, hogy biztonságban legyek és azt gondolhatták csak nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül kimerészkedjek ebben az időben. Hát, tévedtek. A távolból két alak képe rajzolódott ki. Alig tudtam kivenni őket, így abban sem voltam biztos, hogy valóban emberek e. Lehet, hogy csak fák, melyek magányosan hajlonganak a szélrózsa minden irányába.
Mindig is tudtam, hogy a város vége felé van egy baromi nagy erdő, hiszen a legtöbb kertvárosi ház vége beleütközött. Rengeteg panasz érkezett az ott élő vadállatokkal kapcsolatban, sokszor még az iskolában is erről beszélgettek a többiek. Csak reméltem nem két vadállat vár rám ott. Egyre közelebb értem hozzájuk, azonban nagyon nehéz volt a havas széllel harcolni. Folyamatosan törölgetnem kellett a szemeimet, mert hiába a kapucni, teljesen beterítette arcomat a jeges havas keverék. - Hé, kik vagytok?? - ordítottam előre már amennyire tőlem tellett. A két valami a hangom irányába fordult és gyors kalimpálásba kezdtek végtagjaikkal.
Akkor emberek,igaz?
Egy kis bátorságmorzsát felcsipegetve folytattam utamat. Kézjelzésük eléggé kétségbeesettnek hatott, így a mínusz fokok ellenére testem felhevült a cselekedni vágyódás tüze által. Nagyjából tíz perc telhetett el, mire a közelükbe értem és amint megpillantottam őket rájöttem, bizony hárman vannak.
- Te vagy az a fiú a fészerből? - kiáltotta oda nekem a magasabbik férfi. Mindketten egyenruhát viseltek, azonban nem tudtam pontosan kivenni, ugyanis mindkettejüket belepte a hó. - Igen! Mi történt? - feleltem. - Egy fiatal férfira bukkantunk rá, rendőrök vagyunk! Nincsenek nála az iratai, te ismered? Arrébb léptek és ekkor láttam meg tisztán a harmadik embert. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan megpillantottam azt a vékony pulóvert rajta. - Igen, ismerem! Kérem segítsenek elvinni a kunyhóig! - indultam meg felé, azonban az utóbbi rendőr visszatartott tőle. - Mi az, miért nem mehetek oda? A két férfi össze nézett, majd a másik komoly hangon megszólalt. - Segítségre várunk az őrsről és a mentősöktől! A fiatalembernek alig van pulzusa és teljesen ki van hűlve! - kiáltotta oda nekem, közben kalapját arcába húzta. Egy pillanat alatt forrt fel az agyvizem. Ezt hívják segítségnek? Egy embert hagyni meghalni? - Menjenek a francba a rohadt segítségükkel! - ordítottam oda nekik, ugyanis a szél ismét hihetetlenül felerősödött és így is meg kellett kapaszkodnom az egyik fenyőfa törzsében különben magával ragadott volna. Amint biztosan éreztem testem, leoperáltam magamról a piros kabátot. Azonnal dideregni kezdtem nélküle. Mostmár biztos vagyok benne, hogy Jeongguk segített nekem. Hát, most visszaadom a szívessége rám eső részét.
Utat törtem magamnak a két idióta között leszarva a felém irányuló megszólalásaikat és odaguggoltam Jeongguk elé. Azonnak csuklója felé nyúltam. Valóban alig érezni a pulzusát. Arca két oldala hasonló színben pompázott, mint a kabátja, szája pedig sötét lila volt. - Nem hiszem el, hogy képesek így hagyni egy embert! Maguknak nem az lenne a dolga, hogy mindent megtegyenek az emberek biztonságának érdekében?! - mérgelődtem hangosan. Azonnal meghallottam felháborodott hangjukat hátam mögül, de már magasról leszartam mit mondanak és minek hordanak el azért, mert elmondtam a véleményem. Felültettem Jeongguk-ot és lesöpörtem róla a sok havat, majd azonnal közelebb húztam magamhoz, hogy legalább a testem melegével segítsek neki. A levetett kabátba belesegítettem, inkább ráadtam és minél szorosabbra húztam rajta. Azután arcát kezdtem el simogatni és óvatosan ütögetni, hátha magához tér. - Hé, Jeongguk! Jeongguk! Kelj fel! - mondogattam neki folyamatosan. Elveszítette az eszméletét és ezek a barmok meg csak álltak felette és várták, hogy a sültgalamb a szájukba repüljön. De legalább itt vannak...
Talán két perc telhetett el és meghallottam a szirénák dobhártya szaggató visítását. Megkönnyebbült sóhajom után, ismét odafordultam a fekete hajúhoz és biztatóan hozzászóltam. - Minden rendben lesz, csak tarts ki! - söpörtem ki hajából a hópelyheket, majd habár ő nem látta egy biztató mosollyal bólintottam. Valószínűleg csak magamat akartam megnyugtatni, hogy bizony nem lesz semmi baj és ez az egész csak egy kis baleset. Ha eddig mindezt a hatalmas kavalkádot letudtuk gyűrni, pont egy ilyen baleset állítana meg minket? - Semmi sem állíthat meg minket.... - suttogtam bele a jeges levegőbe. Mondatom után pára keletkezett arcom előtt és szinte láttam, ahogyan boldogan szökellve illant el az ég felé, mintha csak a sors akaratát hajtottam volna végre. Abban a pillanatban valóban hittem ebben. Klisésen, megláttam azt a kis fényt az alagút végén. Minket semmi sem tud megállítani. - Hol van a beteg?! - ordította valaki az erdő külső részéről. - Itt vagyunk! - kiáltottam vissza teli torokból. - Segítsenek oda cipelni! - fordultam a két rendőr felé, akik odalépve megragadták Jeongguk fagyos testét és cipelni kezdték. Remegő testtel, de követtem őket. Eddig fel sem tűnt mennyire hideg van, teljesen lefoglalt Jeongguk biztatása. Mármint az, hogy meggyőzzem magamat, valóban nem véletlenül mentünk keresztül ezeken a dolgokon.
Amint beérünk a kórházba és ellátják, felhívom bentről Junghyun-t és apáékat.
Szeretném, ha ez az ördögi kör végre lezáródna és nyugodtan kelhetnék fel, akár csak a legtöbb ember, nem aggódva semmin. És ugyanezt kívánom Jeongguk-nak is, mivel megérdemli.
