𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

30.rész☯️

- Igazából, már április elején be kellett volna vonulnom, de akkor még úgy gondoltam... Nincs itt az ideje... - néz végre szemeimbe. Tekintete fájdalmat és sajnálatot tükröz. Amire nekem nincsen szükségem. Hirtelen megeredt könnyeimmel sem tudok mit kezdeni, csak próbálom felfogni ezt az érthetetlen helyzetet.
- Jimin, ne sírj... - hajol hozzám közelebb és emeli meg kezét, hogy az lágyan simítson végig nedves arcbőrömön, de én elütöm. Szemöldökét ráncolva helyezi vissza kezét az ölébe és szemeimet kezdi el vizsgálni,hátha kiolvashat belőlük bármit is.

Miért kell ezeknek megtörténnie? Miért nem lehet végre vége ezeknek?

Nem tudom felfogni... Elmegy? Két évre? És... és miért fáj ez? Nem tudom abba hagyni a sírást és érzem, hamarosan az életem egy része fog vele együtt távozni. Ez a sok szarság emiatt történt meg? Emiatt mentünk végig ennyi mindenen? Hogy vége legyen? És ha nem tér haza?

- Úristen... - motyogom rekedten, mire csak mégjobban elkezdek sírni. A szó szoros értelmében zokogok és azt kívánom, bárcsak ne lenne most ez. Ne lennék most itt, ne lenne itt Jeongguk. Nem, nem nem...
- Jimin... - érzek meg egy meleg kezet hajamba simítani, mire csak mégjobban rázendítek. Mi a franc történik?! Miért érzem úgy, hogy ez az elvesztegetett 2 hónap a lehető legnagyobb hiba volt, amit csak elkövethettem? Szükségem van rá!
- Szhühühük... - zihálásommal vegyített szavamat még befejezni sem tudom, mert két kar közre vonja remegő testem. Egy darabig feszülten szipogok, majd mikor Jeongguk simogatni kezdi hátamat újra előtörnek könnycseppjeim és immáron az ő felsőjét is összepiszkolom.
- Őszintén nem hittem volna, hogy kimondod... - motyogta csendesen, melyet hisztimtől alig hallottam meg. Már nincs miért tovább játszanom a rideget, hisz tudja, szükségem van rá. Ahogy neki is szüksége lenne rám.

Legalább egy negyed óráig maradtunk ebben a pozícióban, ami nekem különös módon megnyugtató volt. Miután kibontakoztam az öleléséből, elővettem egy zsebkendőt és nagyon gusztusosan kifújtam az orrom.
- Gyere, hazaviszlek, késő van már... - fogott finoman vállamra. Lehajtott fejjel bólintottam egyet, majd felkelve a leomlott szikladarabról, aprókat lépegetve követni kezdtem. Semmi kedvem sincs haza menni, legszívesebben tisztáznám a dolgokat.

De hogyan tisztázhatnám, ha még én sem értem saját magam?

- Tudod pontosan emlékszem arra a napra, amikor találkoztunk... - kezd bele mondandójába mosolyogva, melyet én a lehető legkevésbé sem viszonzok.
- Mikor kell bevonulnod?
- Március eleje volt és szakadt az eső. - mintha csak meg sem szólaltam volna, úgy kezd bele. - Éppen munkából jöttem hazafele, mikor a zebránál megláttam egy fiút. Bőrig volt ázva és az arca tükrözte a világ összes fájdalmát. - fordult be az egyik sarkon. - Odaérve felétettem az esernyőmet, amit a mély gondolkozása közepette észre sem vett. Valószínűleg, mikor már érezte, nem esik rá több esőcsepp, remélyteljes íriszekkel pillantott volna fel az égre, azonban csak az esernyőmet látta maga felett. Persze én sem voltam rest, egyből leszúrtam, hogy mégis ki jön ki így szakadó esőben. Erre persze a fiú rideg álcát öltve magára elküldött a francba és amint zöldre váltott a lámpa eltünt a szemeim elől. Persze mérges lettem, hisz igen szimpatikusnak tűnt számomra, így amint megpillantottam távolodó alakját, utána kiáltottam egy nem túl szép mondatot.

Kis meséje közben minden egyes emlékkép megrohamozott, ahogyan haladt a történetben. Szinte éreztem a hideg szelet és hallottam a mellettem beszélgető emberek silány nevetéseit és a kocsik hangját. Meg persze azt is, ahogyan utánam kiabál.

"Akkor ázzál szarrá, pápaszem!"

Mosolyogva hagytam, hogy a deja vu érzése betöltse fáradt szívemet, majd azt jól kifacsarva, megtaposva és felégetve az elmúlt 2 óra történéseit dobálja annak helyébe. Immáron komoran, üveges tekintettel néztem ki az ablakon a még kissé világos tájra. Hihetetlen, hogy ennyi minden történhet pusztán 2 hónap alatt. És, hogy ennyi mindent el lehet veszíteni pár óra leforgása alatt...
- Nem akarsz semmit sem mondani? - tekintett rám várakozón, mire csak megvontam a vállam.
- Mit mondhatnék? Hogy ezek mind fölöslegesen történtek meg? Mert mindkettőnk élete könnyebb lenne, ha aznap nem teszed azt, amit. De megtörtént, mi pedig itt ülünk egy kocsiban lelkileg az utolsókat rúgva és azzal próbálod vigasztalni az általam érthetetlen érzelmekre vágyó szívemet, hogy a régi dolgokat meséled el. Remélem ez elég választ nyújtott a kérdésedre.

Ezután mindketten a saját elménk fogságába estünk és csendben maradtunk az út hátraeső felében. Megérkezve a panelhoz, éppen szálltam volna ki, amikor egy kéz visszatartott tevékenységem véghez vitelében.
- Jövő hét hétfőn vonulok be, még két napom van itthon. Ha még nem utáltál meg annyira, kérlek gyere el valamikor. - simított kézfejemre. Fura, ő bezzeg még egy könnycseppet sem hullatott, én mégis a sírás határát súrolom minden elmúló másodpercben.
- Majd még átgondolom. - és ezzel a mondattal megteremtve a reményt szívében, kiléptem az utcára. Hátra sem néztem, mert féltem, egyből kiszúrná a hatalmas krokodilkönnyeket szemem alatt.

Beérve a panelház belsejébe, a postaládáknál egyből összerogytam. Sírva ütöttem újból és újból a már így is eléggé megviselt falba. Habár ökleim gyengék, mégis az indulat hatalmas bennem. Véres kezekkel battyogtam fel lakásunkhoz, ahova beérve ledobtam a cipőmet és egy gyors pillantásra sem méltatva a bent ülőket, bezárkóztam a fürdőbe. Kezemet megmosva a jeges víz alatt, fogcsikorgatva hagytam, hogy a tiszta nedű égesse, csípje bütykeimet. Miután ez megvolt, elzártam a csapot és nekiálltam vetkőzni. Megfosztottam magam minden felesleges ruhadarabtól és megengedtem a hideg vizet. Miután beálltam a kellően jeges vízsugár alá, levettem a kis üveg polcról az egyik tusfürdőt és a szivacsot. Egy jó adagot nyomva a citromos illatból, kíméletlenül kezdtem el dörzsölni testem és annak minden porcikáját. Le akartam magam mosni. Sikálni, hogy marja a bőrömet minden. Lesikálni magamról az érintéseit, szavait, ígéreteit, emlékeit. Új lapot kell nyitnom. Ennyi volt, vége a szenvedésnek. Ő elmegy, én maradok és új életet kezdek. Megismerkedek egy aranyos lánnyal, aki később a barátnőm lesz és mire Jeongguk hazaér, talán el is jegyzem.

Klisés álmomat dédelgetve szálltam ki a kabinból, majd jól megdörzsölve így is fájó végtagjaimat törülközőmmel, mosolyogva tekintek a tükörbe. Hajam vizesen tapad fejemre, melybe beletúrva hátra csapom loboncom. Gyorsan felkapom a pizsamám és nem foglalkozva apa buta kérdéseivel végig lépdelek a folyosón, majd bebújok Sujin mellé az ágyba és magamhoz húzva szuszogó lényét ragad el az álmok világa.

~dark0997 💜