Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Mi van kint, ami olyan érdekes? - les ki mellőlem Sujin is az utcára. Szemeimet azonnal leveszem az ismerős idegenről, majd rendezve szapora lélegzetvételem fordulok társaim felé. - Semmi, semmi. Megkaptad már a forró csokid? - simítottam kekszmorzsás arcára. Keksz? - Hoseok, honnan vettél kekszet? - pillantok fel a barátomra, aki éppen ekkor gyűri vissza iskolatáskájába az édességes zacskót. Teli pofával mutat táskájára, mintha nem vettem volna észre előző cselekedetét. Csak megcsóválom fejem, majd kishúgom pofijáról kezdem végleg eltávolítani a morzsákat. Erre persze, kihasználja a helyzetet és nagy örömömre, akár csak egy kiscica bújik érintésembe. - Baszki, olyan édesek vagytok együtt... - szemöldököm ráncolva nézek a velem szemben ülőre, aki két karján megtámaszkodva figyeli a kis jelenetet. - Hoseok! Esküszöm, hogy már tényleg ki kell mosnom a szádat szappannal! - csapok erőteljesen végtagjára. Sírást imitálva próbálja meg húgomat ellenem buzdítani, ki csak egy jót nevet a kialakult helyzeten.
Békés perceinket a bolt ajtajának nyitódása zavarja meg, ami az új vendég megjöttét jelzi. Sujin már az ölemben kuporogva figyeli az új jövevényt, aki amint belépett felveszi húgommal a kontaktust. Sajnos, egy kis idő elteltével, már inkább rám vezeti fekete lélektükreit. Egy óriásit nyeltem, ami valószínűleg fel is tűnhetett neki mert száját mosolyra húzta. Ahogy összpontosítani szeretnék arcának megfigyeléséhez, szemembe a már jól ismert éles fájdalom szúr. Kezemet oda kapva dörzsölöm meg , hátha helyre áll látóidegem. - Bátyus jól vagy? - nyúlna szemüvegemért, mire csak még erőteljesebben nyomom orromnak az eszközt. Ha leveszi, ezerszer rosszabb lesz minden... - Jimin, hazamenjünk? - szólal meg kétségbeesetten Hobi. Nemlegesen rázom a fejem válaszként. - Jó, akkor megyünk a kórházba - ragadja meg a karom, majd a még ki nem hozott ital árát, gyorsan az asztalra teszi. Kabátját magára dobja, és engem el nem eresztve indulunk ki a kellemes kis üzletből.
- Erre semmi szükség nem volt. - motyogom a fehér padlót kémlelve. Sujin már a le terített kabátjainkon járja az álmok világát, míg Hoseok idegesen trappolva járkál fel s alá előttem. - De igen. Attól, hogy te ezt semmibe veszed és úgy vagy vele hogy "így is úgy is megvakulok, akkor nem mindegy hogy mikor". Nem, rohadtul nem mindegy! - áll meg végre előttem, hajába turva. Felnézek, majd döbbenetemre íriszeiben könnyeket vélek felfedezni. - Park Jimin! - szól ki orvosom asszisztense egy fehér ajtó mögül. Lassan feltápászkodva vonulok be egyedül. Kíváncsi vagyok, hány órán át fog tartani a lecseszések sorozata, amelyet drága orvosom majd rám zúdít.
- Hát, szervusz. - teszi kis pocakjára összekulcsolt kezeit az ötvenes éveinek végén járó doktor. - Üdvözlöm. Régen találkoztunk, nem? - ejtek meg egy kínos nevetést, ám zord ábrázatán egy rezdülést sem váltok ki. - Igen, jól mondod. Hogyan is volt az a "majd jövő héten jövök, doktor úr"? - tekintetéből még mindig nem tudok kiolvasni semmit, ami frusztráló. Hanglejtését egy dühös anyáéhoz tudnám hasonlítani, aki éppen számon kéri elkódorgott csemetéjét. Habár tudom, hogy az egész az én hibám. Utoljára valahogy, augusztus közepe fele jártam nála. Akkor még volt pénzem a diákmunkából, így ki tudtam fizetni az alkalmankénti árat. Igaz, még csak jövőre leszek 18,de muszáj volt felnőtt orvoshoz fordulni, hiszen a szürke hályogot, annak következményeit és a vele járó gondokat egyedül Dr. Ahn tudta "kezelni".
- Tudom, csak elég sok minden közbe jött és... -... Nem tudtál majdnem 7 hónapig eljönni? Teljesen megértem. Hisz semmiség az, ha egy tizenéves egészséges fiú a vakságot akarja legyőzni, nem igaz Jimin? - csap egyet hatalmas tenyerével a faasztal lapjára.
- Értse már meg, hogy nem mindenki képes kifizetni az árait! - tör ki belőlem is a felgyülemlett idegesség, mégis megremeg a hangom mondandóm végére. Fogalma sincs arról, hogy nekünk mit kell nap mint nap átélnünk!
- Jimin... - hangja sokkal nyugodtabb, de szemei arcomat pásztázzák, amiről a legördülő könnycseppjeimet erőszakosan törlöm pulcsim ujjába. Milyen megalázó, istenem... - Nem, most sem hoztam pénzt, úgyhogy viszontlátásra és sajnálom, hogy raboltam a drága idejét! - hajolok meg tisztelettudóan, majd feltépve az ajtót odabaktatok Hoseokhoz és szólok, indulhatunk.
Sujin karjaim között pihen, nagyon álmos lehetett már. És én a jó testvér, hagytam hogy egy kórházban aludjon el a kényelmes ágy helyett.... Egyre jobban szégyenlem magam... - Ma akkor már nem mész dolgozni? - fogja meg derekam az eddig csendben mellettem jövő barátom. Basszus... Egy pillanatra becsukom szemem, hogy ne kapjak sem hiszti, sem dührohamot, majd megrázom fejem és tovább haladok. - Feljössz? - invitálom be barátom kis lakásunkba. Felvirult arccal bólint, majd meg is indulunk a 8.ra.
Előtte nem szégyellem azt, ahol élek, hisz mindennel tisztában van. Miután anya úgy gondolta, nem kell neki két beteg gyerek, benyújtotta a válópert és lelépett Daeguba. Így, apa egyedül maradt egy 6 és egy alig 1 éves gyerekkel. Azok az idők nagyon húzósak voltak, főleg apa számára. Amint megtudták, hogy két éhes szájat kell etetnie és nem tud 6-nál több órát dolgozni egy nap Sujin miatt, egy "majd hamarosan jelentkezünk" mondattal hagytak minket sorsunkra.
Hoseokkal az óvodában ismerkedtem meg, a sablonos sztori teljesen igaz volt ránk. Kár, hogy a fizetős óvodát apa pénztárcája már nem bírta tovább, így ki is vett onnét. Csakhogy ez pár szülőnek is szemet szúrt, beleérteve Mr. Jungot is. Így történt meg az, akár egy tündérmesében, hogy apa kapott egy állást, Hobi apukájának cégében. Nem sok a fizetés, de arra elég, hogy eltartson minket. Cserébe viszont, alig látjuk, ami Sujinnak pedig pont ebben a korszakban lenne fontos .
- Szia apa! - ugrott bele ölébe húgom, amint beléptünk birodalmunk kapuján. Hoseok illemtudóan levette cipőjét, majd meghajolva köszöntötte apámat. - Ugyan fiam, gyere ide! - intett az öreg, kezét egy férfias ölelésre tárva. Miután apa engem is jól megropogtatott,betértünk egy tál rágcsa társaságában szobánkba. - Végre. - vetődtek le mindketten a pihe puha ágyba. Nem bírtam, így elővéve telefonom készítettem egy fényképet, amit azonnal be is állítottam háttérképnek. - Gyere, te! - lapogatta meg Hobi maga mellett az én ágyrészemet. - Oh igazán udvarias vagy, hogy odaengedsz a saját fekhelyemre. - forgatom meg szemem, a mai nap már ki tudja hányadszorra.
Sujin azonnal középre húzódott, így egyszerre tudtam beszélni még drága barátommal és ölelni kis babámat. - Mit mondott a doki? - motyogta Hoseok csukott szemekkel. Egy kis ideig lefagytam, de a hazugság csak ömlött ki számon ezután. - Azt mondta minden oké, és nem romlott sokat a látasom. - ajkamba harapva vártam, hátha megkérdőjelezi mondatomat, de ez nem következett be, ugyanis már csak halk hortyogását lehetett hallani.
