Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fájdalom járja át testem minden egyes pontját, éles karmait porcikáimba vájva. Legszívesebben sírni tudnék ettől az érzéstől, de még a szemeimet sem tudom kinyitni. Érzem, hogy körülöttem valaki össze vissza járkál és mintha a távolból, halkan beszélnének hozzám. Mintha csak lágyan fújna a szél, s magával hozna néhány hangfoszlányt. A külvilágból semmit sem érzékelek ezen és néhány mozgolódáson kívül.
A kezemnél matatnak és ott is hamar megérzem a fájdalom keserédes ízét. Gyengének és fáradtnak érzem magam, emellett egyre álmosabbnak. Mintha valamiféle nyugtató áramlana szét bennem és gyorsan hatni is kezdene a morfium. Szemeim előtt megjelenik utolsó emlék képem : ahogyan az ajtónak dőlve kászálódnék fel az inzulinomért indulva, de visszaesek és elnyel a sötétség.
Ez lenne a vég?
Most meghaltam? Nem, nem hinném. Akkor nem érezném, ahogyan piszkálgatnak. A mozgolódások egy kis ideig abba maradnak, de hamarosan újból megérzem őket. Az arcomon. Fájdalmam egy ideje már nem jelentkezik így én is egyre nyugodtabb leszek. Akár, mintha csak álmodnék a történések úgy peregnek le szemeim előtt.
Egy sötét utcán sétálok, fejem felett borús felhők gyülekeznek. Idegesen szisszenek fel, mikor megérzem fejem tetején az első cseppet. Kabátom kapucniját kezdem el keresni, de kezem hűlt helyét tapogatja csak. Sétálásomból gyorsabb tempóra kapcsolok és szinte kocogva indulok el egyenesen. Jobb oldalról egy másik utcát veszek észre és lábaim irányításomat nem figyelve azonnal arra fele visznek. Ez az út sokkal keskenyebb és sötétebb mint az előző, nem beszélve a hatalmas égbe nyúló falakat. Olyan érzésem lesz, mintha a falak egyre csak össze nyomnának. Valóban testem felé közelednek, így már sprintelve futok az életbenmaradásért. Alig pár centi választ már csak el a falaktól, mikor is kiérek az utcából és elvakít a fehérség. Egészen közel magamhoz egy fekete alak rajzolódik ki előttem és a kezét felém nyújtja. Észre sem veszem, de egyik lábamat valami szorosan fogja közre és amint az idegen felé lépnék, térdre borulok. - Jimin.. - hallom meg az idegen hangját. Keze még mindig felém van tartva és én is azon igyekszem, hogy minél hamarabb elérjem. A valami a lábam körül egyre hátrébb húz tőle. - Jimin... - Egy... Kicsit... Közelebb.. - nyökögöm halkan. Az idegen még egy lépést sem tesz felém, csak áll ott. Mintha tehetetlen lenne. - Fáj... - hallom meg ismét az érces hangot. Idegesen kapkodom a levegőt a sírás határait súrolva. Tüdőm sípolni kezd, mintha csak lenyeltem volna egy gumikacsát. - M-mi? Segíts! - hangom az előzőnél is halkabb lesz. Az idegen arcán egy piros csíkot veszek észre. Lassan csordogál le az arcán, majd leesik és elveszik a mélyben. - Fáj, Jimin... Fáj, amit tettél... - szinte fülembe suttogja a szavakat, pedig még messzebb áll tőlem, mint az elején. Mintha egy elérhetetlen segítség lenne, aki nem tud semmit sem tenni. Csakhogy rohadtul tehetne, mert ez az izé mindjárt beszippant. Könnyeim között nézek fel rá és utoljára a szeméből folyó piros nedűt látom. Hirtelen ránt el tőle a valami és sötétség támad körülöttem. Nem érzékelek semmit, csak a puszta feketeséget.
-.... higyje el, így mindenkinek jobb lesz. - Annyira köszönöm. Azt hittem már, hogy ennyi volt é-és... - Nyugodjon meg. A phacoemulsificatio sikeres volt. De, mivel ez a legújabb módszer, amivel a szürke hályogot el tudjuk távolítani.. Nem lesz a legolcsóbb, de muszáj volt megmentenünk Jimin látását. - Persze, persze. Ki fogjuk fizetni. De... Akkor biztos, hogy látni fog? Nem lehet valami baja annak a lencsének? - Hát, az ő esete valóban nagyon rossz volt, hisz több évig hordott kontaktlencsét, így nem is csodálom, hogy annyira fájt neki. És pontosan emiatt lehetséges, hogy a szövődmények nála sokkal nagyobb százalékban előfordulhatnak. Például begyulladhat, vagy elfertőződhet. -... d-de nem lehet már vak, igaz? - Ezt sajnos, nem tudom 100%-ban garantálni. Később még lehetségessé válhat, de arra fogunk törekedni, hogy a fiúnak minél jobb legyen.
Mire a hangok kitisztázódtak a fejemben, csak akkor jöttem rá, valójában mi is történik. Tehát megcsinálták a műtétet... És ezt miből fogjuk kifizetni? A kétségbeesés kerülget, ahogyan újra a piszkos anyagiak jutnak eszembe. Istenem! Azt hazudtam apának, hogy megkaptam az állást. Fejem mellől gyors pittyegést észlelek és pár gyorsuló léptet. - Azt hiszem magához tért. - szól ismét az orvos, majd csak távolodó lépései hangját hallom. - Fiam, fent vagy? - érzek meg egy meleg tenyeret arcomon. - Ap-apa? - köszörülöm meg torkom. Szemeimet nyitogatni próbálom, de nem megy. Pontosabban valami nem engedi. Kezeimmel az anyag felé nyúlok, de apa lefogja végtagom. - Hagyd. Még nem szabad levenni. - fogja kezei közé enyémet. Annyira jól esik, hogy újra ilyen gyengéden ér hozzám, akár csak egy igazi apa. - És, akkor fogok látni? Mármint rendesen? - leszek egy pillanat alatt izgatott. - Igen, igen fiam. - neveti el magát apa, mire én is megengedek már egy őszinte mosolyt. - Köszönöm. - Csak neked jobb legyen, Jimin.
Ezután apa elment, hisz esti műszakos és így is elkésett már. Ebből simán letudtam szűrni, hogy bizony rég elmúlt este hét is. Még néhányszor bejöttek a nővérek lellenőrizni a dolgokat és tájékoztattak, hogy most egyáltalán mi a fene is történik. Azonban azt is elárulták, hogy apán kívül senki sem volt bent. Bár mit is vártam, igaz? Hogy majd csak egyszer betoppannak? Egyiküknek sem voltam olyan fontos.
Nembaj, éljék csak az életüket. Addig visszamegyek dolgozni, segítek apának és megpróbálom a lehető legjobb eredményt produkálni az iskolában. Csak mégis rosszul esik, hogy a családom tagjai ennyire haszontalannak éreznek. Sujin és anya is leléptek. Csak apa volt velem. Hoseok, aki azt mondta bármikor számíthatok rá.
És Ő...
Biztos, most is valami hülye firkát fest fel az egyik plasztikázott kuncsaftjára. És az is biztos, hogy az a hülye haverja is ott van. Egyáltalán melyik épeszű embernek jut az az eszébe, hogy leordítja a másik fejét nyílt terepen? Ráadásul a barátja borzalmas fájdalmát ragozva, hogy még szarabbul érezzem magam. De jelenleg semmi erőm sincsen rájuk gondolni, így hagyom, hogy elnyeljen az álmok csodálatos világa.
