Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A falon lévő óra kattogását hallgatom már órák óta, kiegészítve a szomszédos kórteremből érkező zajokkal. Gondolom apa nemrég érhetett haza, így nem hinném hogy lenne energiája még ide is eljönni. Úgyhogy megint kettesben maradok a magánnyal.
Egy kis idő elteltével azonban nyílik az ajtó és cipő kopogás hangja üti meg fülem. - Jó reggelt, Jimin. - az öblös férfi hang azonnal tudatja velem az illető kilétét, így köhintve egyet viszonzom a kedves gesztust. - A mai napot még itt fogod tölteni a holnapival egyetemben. Addig többször jövünk majd ellenőrizni az állapotodat és holnap délután már újra rendesen fogsz látni a kötést pedig szépen levesszük. - Köszönöm szépen. Nem is tudom hogy köszönjem meg- - Ezt kérlek majd akkor mond, amikor 3 hónap múlva tünetmentesen jössz el újra hozzánk. - simított vállamra, mire halványan elmosolyodva "néztem" fel rá. Pontosabban fejemet a vélhető irányába fordítottam. - Rendben. -Akkor, viszlát Jimin. Délután találkozunk.
Jó volt hallani, hogy ilyen kedvesen és pozitívan beszélnek erről az egészről. Teljesen megnyugodtam. Ez csupán egy rutin beavatkozás, tudom. De ahogyan hallottam, mekkora esély van nálam a különböző tüneteknek ezután kicsit megijedtem. Valóban hatalmas butaság volt anno színes kontaktlencsét vennem a szemüveggel egyetemben. Abból is a legerősebbet vettem, de hisz mindhiába ha a szemeim alapból nem jók. Egy pár hónapja még annak örültem, hogy apa vagy Sujin nem szúrta ki, hogy már nem szürkés a szemlencsém. De ha mostmár minden rendbe jön...
Halk kopogás nesze törte meg a gondolataimba révedésem. Hirtelen azt hittem, csupán elmém szórakozik velem. De mikor másodjára is meghallottam a halk hangot beinvitáltam az idegent. - Jimin? - hatalmas mosoly kúszott száraz ajkaimra, amint meghallottam a nyugtató hangszínt. - Hobi. Jól vagy? - kérdeztem még mindig nagy vigyorral arcomon. - Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Még szerencse, hogy apukád szólt az ofőnek és tőle megtudtam mi van veled. - vont szoros ölelésbe. Egy kicsit megrezdültem a gyors mozdulattól, hisz még mindig nem láttam semmit a kötéstől. - Apa volt bent a suliban? - Igen, de sajnos nem találkoztam vele. Azt hiszem Sujin osztályába is bement. Legalábbis az ofőnk azt mondta. - hallottam letört hangját, mely egy keserédes görbületet eredményezett ábrázatomon. - Semmit sem tudsz róla, igaz? - csukott meg hangom a mondat végén. A fenébe azzal a lánnyal! - Nem, nem. De ha megtudok valamit azonnal szólok. - Köszönöm. Olyan jó barát vagy. - szívtam be alsó ajkam, nehogy még itt helyben elbőgjem magam. - Ugyan már! Érted bármit, Minie.. - mozgolódást észleltem irányából, de feleszmélni sem volt időm, mert forró ajkai homlokomat érintették.
A fura és ismeretlen érzés hatására testem megremegett és arcom egyre forróbb lett. Ajkai lágyan érintették fejem, egy kis ideig elidőzve a puha területen. - De lassan mennem kell,mert tudod, suli. - nevette el magát aranyosan . - P-persze persze. Nehogy elkéss, mert a végén az a banya megver! - nevettem fel zavartan és magamban hálát adtam, hogy legalább szemeimet nem kell lesütnöm ebben a kényes helyzetben. - Rendben. De délután azonnal ide jövök, oké? Kérsz valami nasit? - Nem, nem kell köszi. - Veszek neked epres mochit. Na szia, Chim!
Vigyorogva temettem fejem tenyereim takarásába, amint meghallottam az ajtó csukódását. Végtelenül boldog voltam, hisz mégsem felejtettek el. Mégis van egy barátom, aki gondol rám és figyelemmel kíséri lépteimet. Ez borzasztóan jól esik.
A nap további része eseménytelenül telt el, pont mint ahogyan egy kórháztól vártam. Közben nagyon sokat gondolkoztam magamban, ismét. Megint nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lehet a húgommal. Utoljára azt hiszem 4 napja kaptam tőle egy sms-t miszerint még él. Nem számít hányszor írok neki vagy hívom nem válaszol rájuk. A városban sem láttam egyszer sem. A maradék rokonságot apával még aznap, amikor olyan lehangoltan értünk haza a rendőrségtől, felhívtuk de senki sem tudott semmit sem a tartózkodási helyéről.
Persze közben agyam egy része ismét a negativitás felé hajlott, így újra eszembe jutott amit az orvos mondott.
,, Hát, az ő esete valóban nagyon rossz volt, hisz több évig hordott kontaktlencsét, így nem is csodálom, hogy annyira fájt neki. És pontosan emiatt lehetséges, hogy a szövődmények nála sokkal nagyobb százalékban előfordulhatnak. Például begyulladhat, vagy elfertőződhet. "
De úgy vagyok vele, hogy mindenképpen jobb lesz, mint ami eddig volt. És, ha megvakulok is egy ilyen szövődmény miatt, legalább egy ideig én is úgy láthattam a világot, mint bárki más.
Karomban érzem a tűt, mely az inzulint és a infúziós folyadékot szállítja keringésembe. Irritáló ahogyan az a kis izé ott van és akadályoz végtagom mozgatásában. Kiskoromtól kezdve érzékeny voltam arra, ha mondjuk vér vételre kellett menni, mert már a látványtól is rosszul vagyok, amikor azt a kis valamit beleszúrják lüktető erembe. Szerencsére most nem látom. Az inzulin teljesen más téma. Tudom, hogy muszáj beadnom magamnak, hisz ha nem teszem, sokkal rosszabb állapotba kerülök, mint amiben vagyok.
Nagyot sóhajtva mutatom ki unalmam az üres szobában. Megint csak a halk neszek nem kergetnek az őrületbe. Már nagyon várom, hogy Hoseok megjöjjön és legyen társaságom. És őszintén belegondolva, az epres mochit is nagyon várom már.
Az ajtó felől hangokat vélek felfedezni, így két gondolatom támad. Vagy a doktor úr az, hogy a megbeszélt vizitet lezavarjuk és csupa orvosi szakszavakkal bombázza fáradt agyam. Közben a nővérke meg megint körülöttem fog tevékenykedni és majd megint közelről hallhatom lélegzetvételeit. De tényleg. Annyira zavaró volt ahogyan közel hajolt hozzám és úgy nézett meg valamit... Mitntha csak a hullaházban készítenének alapos felmérést a testemről. Vagy a második opció, hogy Hobi jön meg egy adag finom édességgel és vicces történetekkel.
Az ajtó előtti mozgolódás nem marad abba, de mintha nem is egy ember hanem több hangját hallanám. Mi a fene történik? Egy erős férfi hangra figyelek fel és két megadó válaszra, melyeket nem értek a torzulás végett. Nem telik bele sok időbe az ajtó halk nyikordulással kitárja magát és beljebb engedi az illetőket. Hevesen dobogó szívvel fordítom fejem az ajtó irányába de egy pár percig csak lélegzetvételeik hangját hallom meg. - Szia, Jimin.
