Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Akkor most haza kell mennem? - remegett meg egy pillanatra hangom. Élesen szívtam be a levegőt és próbáltam állkapcsomat megfeszíteni, hátha abba marad annak remegése. Erősnek lenni, nem egyszerű. A gyengeség mindenen uralkodik, amin csak teheti. - Nem tudunk mit tenni, katona. Önnel... Önnel már nem tud mit kezdeni az egység. - hangja lesajnáló, de egyszerre volt valamilyen szinten érzelemmel teli is. Nem is tudom mit gondolhattam. Hogy ezek után itt maradhatok? Ideje lenne felnőnöm, a gyerekesség gyengeség. - És kérem beszéljen Jeon-nal, mert nem tudja felfogni, hogy rá igenis nagy szüksége van a légierőnek. Tiszteletem, katona. Majd hangos léptekkel kivonult a szobából, ezzel ismét magamra hagyva. A fájdalom szétárad testrészemben, ahogyan könnyezni kezdek és a csípő érzés eluralkodik felette, a lüktetéssel együtt. Arról nem is beszélve, hogy arcomon lévő sebeimet szintén sérti a sós folyadék. Immáron csak egy köteg géz fedi elhalt lélektükreimet, melyeket, ha tehetném, még én sem tekintenék meg. Most mondjam meg Jeongguk-nak, hogy csak én mehetek? Már csak az kéne, hogy még neki álljon feljebb, amiért el akarom küldeni. De, ha nem mondom meg, más fogja, akkor meg ki tudja mit fog csinálni. - Jimin! - emlegetett szamár. - Hm? - mutatom jelét ébren létemnek. Körülbelül 6 óra lehet, de nem tudom megsaccolni pontosan. - Hoztam neked fahéjas csigát! Tudom, hogy szereted. - éreztem meg egy tárgyat ölembe nehezedni. Valószínűleg ezen volt a Jeongguk által elmondott étel, valamint hamarosan kezét is megéreztem. - Az ezredes nem mondta, mikor indulunk? - simított finoman orcámra, azonban a nem jelzett érintésére, a lehető leghátrább húztam fejemet végtagjától. Nem szeretem, amikor ezt csinálja. Pont, mint tegnap. - Nem akartalak megijeszteni, sajnálom. - húzódott el, mire elszégyelltem magam.
Ő csak segíteni akar, én pedig így halálom meg neki.
- Hát, uhm... Te nem jössz. - nyeltem egy nagyot. Nem tudtam, hogyan közöljem, ezért inkább kertelés nélkül kimondtam. Eddig mindig az volt a gond, hogy nem voltam őszinte. - Hát ezt meg, hogy érted? - mondata után a levegő vagy 20 fokkal hidegebb lett a fehérre meszelt orvosiban, melyet karjaim is megéreztek. Libabőrös végtagjaimat karba tettem, majd torokköszörülve készültem volna a felelet adásra, azonban hamarabb szólalt meg. Az ölemből felemelt tálcát egy hangos csattanással levágta valahova, melyre összerezdültem. - Már megint le akarsz rázni? - hangja szomorúságot, csalódottságot és dühöt sugárzott. Ha láthatnám az arcát, valószínűleg szemöldökei össze vonva, ajkai pedig összepréselve lennének. Érzem magamon vizslató tekintetét, majd jéghideg ujjai enyéimet érintik. - Miért vagy velem ilyen? Nem érdemlem meg az esélyt, hogy veled lehessek? Jimin, ne hallgass, hanem beszélj az istenért! Hirtelen semmit sem tudtam kinyeferegni. Egyszerűen patthelyzetben vagyok. Nem tudok erre mit felelni, hiszen kérdését többféle módon is megtudnám válaszolni, annak tartalmától függően. Úgy értette, mint barát? Vagy, mint aki szerelmes lenne belém?
Ez egy vicc, Jimin. Ezt te se gondolhatod komolyan.
Valóban. Akkor viszont nem látom értelmét a kérdésének. - Miért akarnál velem lenni? Hisz, csak nyűg vagyok, Jeongguk ne hazudj! - vágtam fejéhez mérgesen. - Nyűg? Én ezt egy szóval sem mondtam. Ha az lennél, nem lennék most itt. Szóval fejezd be ezt a marhaságot végre! - szorított kézfejemre, mire felszisszenve húztam el tőle végtagom. - Akkor miért csinálod ezt?! Az egyik percben madarat lehet veled fogatni, a másikban én vagyok a szar és meggondolatlanul cselekszel! - Ez rohadtul nem igaz! Ha ilyen lennék nem- - "nem lennék most itt" bla bla bla... - mutatok idézőjelet a levegőbe. A vérnyomásom már az egekben, arról nem is beszélve, hogy semmit szükségem nincs erre a drámára jelenleg. - Megmondtam, hogy fejezd ezt be!
Hallom, ahogyan megemelkedik helyéről, majd csak azt észlelem, hogy kezeim fejem mellé vannak szögezve. Érzem Jeongguk forró leheletét, ahogyan felém helyezkedik. - Erről beszéltem! Észre sem veszed, milyen erőszakos vagy! - ficánkolok tehetetlenül. Kívülről valószínűleg egy partra vetett halra hasonlítom, akire rátehénkedett egy böszme nagy valami. - Ha erőszakos lennék, már nem itt tartanánk! -... he? - ráncolom szemöldököm. Mi van? - Miről beszélsz? - Oh, nem érted? - horkant fel hitetlenül. - Jelenleg a "nem is tudom mi van közöttünk, de azért az őrületbe kergetlek minden egyes lehetséges helyzetben, de azért továbbra is egy megközelíthetetlen jégtömb maradok" szinten vagy, ami tudod egy kicsit sem imponáló! - H-hogy imponáló? Eressz el most azonnal te szemét! - Na nem! Most az lesz amit én mondok! Csak akkor eresztelek el, ha megígéred, hogy nem szólsz senkinek arról ami történni fog! - M-mi? Eressz, te perverz! Ebből nem eszel! - megpróbáltam lerúgni magamról, azonban csak kétségbeesetten csapkodtam magam mellett a levegőt, így egy halk kuncogás után megszólalt. - Nem úgy, te butus. De hallgatnod kell.
- Akkor minden rendben, katona? - szólalt meg mellőlem az ezredes. - Igen, uram. Azonban lenne egy kérdésem. - Mondja. - Csak én és a kapitány leszünk itt? - Igen, meg persze a másod pilóta. Miért kérdezi? - hangja okot adott az ijedelemre, azonban inkább csak ártatlan hangon folytattam. - Csak, hogy tudjak kinek szólni, ha bármi baj van. Ezután beállt a csend, de éreztem még az ezredes jelenlétét. Hallottam, ahogyan mély levegőjét kifújja, majd szóra nyitja száját. - Tudja, Junghyun, maga egy igazán különleges ember. Ebben a két hétben, habár nagyon kevés idő volt, tanúbizonyságot tett a hazafiasságáról. Egy jó katonának nem önmaga, hanem a körülötte lévők a legfontosabbak. És maga mindent megtett értük. - keze vállamra siklott, azonban ajkaimra egy mosoly rajzolódott. Lelkem megtelt büszkeséggel, ahogyan azokat a szavakat kiejtette száján. Végre úgy érzem, nem csak romboltam, hanem tettem is valamit. - És rátérve a kényes témákra. Tudja, ha valaki ilyen fokon megsérül, mint maga, az rengeteg kárpótlást igényel a kormánytól. Fejből nem tudok pontos összeget mondani, de az biztos, hogy a családjának nem lesz sok gondja az elkövetkezendő 20 évben.
Elköszönt, sok szerencsét kívánt, majd még hallottam, ahogyan egy pár szót vált a pilótával és az ajtó bezáródik.
Akkor, most megérte?
Apának nem kell dolgoznia és velünk lehet? Sujin mehetne egyetemre? És, talán én is?
Szám keserű mosolyra húzódik. Lehet, ez mind bármilyen fantasztikus is, úgy érzem, túl nagy árat fizettem érte. Az én gyengeségem teszi a családomat jobbá? Már, ha ezt lehet annak nevezni. Fogalmam sincs, mennyire fog ez gátolni a jövőben. Hogy fáj e és, hogy visszacsinálnám e? Rohadtul. Ezért cserébe nem csak a látásomról, hanem az életemről is lemondtam. Mégis kinek kellene egy nyomorék? Eddig sem voltam valami kelendő, de ezek után... Garantáltan egyedül fogom tengetni napjaimat. Már csak egy kérdés forog folyamatosan elmémben...
