Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Fejezd már be, jesszus! Az egész rohadt épület tőled visszhangzik! - ordította valaki elölről. Én csak megpróbáltam vissza fogni sírásomat és immáron csak halk zokogásban adtam ki fájdalmam. Orromat törölgettem jobb kezemmel, amikor megéreztem valami puhát az arcomnak nyomódni. - Nesze. - hallottam meg a jeges hangot. Idegesen nyúltam ölembe az illatos papírzsebkendőért. - Köszönöm. - suttogtam csendesen, majd lassan orromhoz emelve azt, kifújtam szaglószervem. Csak egy hangos horkantást hallatott, majd vissza ült helyére. Vagyis a cellámmal szemközt elhelyezett padra. Megreccsent alatta az öreg fabútor, majd meghallottam öngyújtójának kattogó hangját. Nagyot szippantott a mérgező rúdból és jóízűen kiengedte azt, száján keresztül.
Még most is látom magam előtt a kék szemeit, ahogyan érdektelenül csillognak és merednek a semmibe. Kegyetlenség, megaláztatás és kárörvendés szagát érzem, akárhányszor csak elmegy mellettem. Minden percben feszengve várom, mikor nyitódik ki hangos csattanással az ajtó és ragad meg, majd ver halálra.
Aznap sem kegyelmezett, most sem fog. Ha akkor nem tette volna meg, láthatnék. Láthatnám a körülöttem történő eseményeket, embereket. És Őt is.
Vajon Jeongguk is egy cellában van most?
Gondolatokkal teli fejemet a hűs cellarácsnak döntöm és fáradt sóhajommal nehezítem a levegőt. Nem hittem volna, hogy a beszélgetés után egyből lecsuknak majd, de még így is jobb, hogy a katonaságnál vagyunk, nem pedig a rendőrség karmai között. Vagy Jeongguk-ot oda vitték? Nem hinném. Vagyis remélem nem. És a nagyszülők? Azt mondtuk nekik, csak pár óra és visszaérünk, de így még csak nem is szólhatunk nekik. Szegényeknek fogalmuk sincsen mi történhetett. Lehet azt hiszik, késik járat. De nem. Főleg, ha legközelebb csak a törvényszék előtt találkozhatunk velük.
- Fáj?
A kérdéshez tartozó rekedt és kísérteties hang pontosan hátam mögül érkezett. Ijedten ugrottam fel, mire csak egy kacaj volt a válasz. Nem tekintettem az illető felé, csupán álltam egy helyben. - Kérdeztem valamit, vaksikám! - kiáltotta kacagva, mire a többi is rázendített a teremben. A gúnyos és ijesztően harsány nevetések betöltötték a meleg teret, ezzel még fullasztóbbá téve. A hangok minden irányból körülvesznek és egyre közelebb és közelebb érnek hozzám, ezzel összeszorítva. A levegőm egyre csak fogy és szinte fulladozva érek a földre. Térdem koppanva ad nemtetsző hangot, mikor a kemény kővel ütközik. Tenyeremmel tartom meg testem a rácsokba kapaszkodva, miközben a jól ismert hasogató érzés éri el szemeimet. Szúr, éget és legszívesebben kikaparnám a helyükről őket. Mostanában egyre többször ér el ez az érzés és ennél csak rosszabb lesz. Nincs fájdalomcsillapító, inzulin. Minden csak napok kérdése.
- Elég legyen! - üvölt fel őröm. Meg hallom ahogyan cipőjének kopogása abba marad és megáll "előttem". - Kelj fel. Ki fognak csinálni, ha összeengednek velük. - suttogta csendesen. Direkt nekem címezte mondandóját, ami igencsak meglepő volt előbbi hozzáállását tekintve. Furán nézek irányába, hiszen nem vártam tőle ezeket a szavakat. - Jeon-t elvitték a megfigyelőbe, ahonnan már a rendőrségé lesz. Amint kiengednek keresd meg Min hadnagyot és mond ezt neki : "madarat tolláról". Megértetted? - ragadta meg kezemet, mely még mindig a rácshoz volt tapasztva. Könnyes arcomat felemeltem és remegő ajkaimat szóra nyitottam. - Miért segítesz? - kérdeztem értetlenül. Hallottam ahogyan frusztráltan kiengedte levegőjét, majd idegesítően közel emelte arcát enyémhez. Bőrömön éreztem meleg leheletét, mely csak még idegesebbé és tanácstalanabbá tett. - Mindenki bán meg dolgokat az életében. Hidd el, ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem tettem volna meg. - majd felállt és visszaült eredeti helyére.
[Jungkook szemszöge]
- És hogyan akarod ezt megúszni? Mármint, nem fog menni egyedül. A kiscsávó meg nemhinném hogy tudna segíteni. - dobta neki a kezében tartott koszos labdát a falnak. Mily meglepő hogy itt is lehet ismerősöket találni... - Ismersz Yoongi. Bármit meg tudok csinálni. - fürkésztem unottan. Nem kis pozícióban van, úgyhogy igazán segíthetne. Csak hát meg kell győzni. - Egyedül? - horkantott fel gúnyosan, majd abba hagyta addigi tevékenységét és mélyen szemembe nézett. - Ha azt várod, mikor sajnállak majd meg, akkor még a következő években is várhatnád a tömött kis celládból. A katonasággal nem packázunk, Jeon. Főleg úgy, hogy nekem ez a mindenem. - Én nem szórakozom ezzel Yoongi. Csak egy dolgot kérnék tőled. - erőltettem magamra a lehető legártatlanabb arcomat. Muszáj, hogy sikerüljön, különben el vagyunk veszve. - Újabb kérés? És mikor akarsz törleszteni? Persze a többivel együtt. - nézett rám gúnyosan. Kezeimet ökölbe szorítom, majd magamban ötször leszúrva az illetőt tekintek fel rá egy fokkal nyugodtabban. - Hamarosan. Ha segítesz most, törlesztem az eddigieket. Esküszöm. - teszem szívemre kezemet. Kérlek Istenem, csak most az egyszer. - Hajj... Nem vagy egy könnyű eset, kölyök. Csak annyit mondhatok, ne kérj sokat. - hunyta le szemeit, majd ujjaival dörzsölni kezdte azt. Egy kérés. Mintha egy dzsinnel üzletelnék. Okosan kell választanom. - Van egy srác a megfigyelőben. Park Jimin a neve. Csak annyit kérek, hogy figyelj rá. - Mi vagyok én, térfigyelő?! - ráncolta össze szemöldökét. Hangosan, szinte a sírás határán szólaltam meg utoljára. - Kérlek, csak ő van nekem. Nem történhet vele semmi, érted? - lassan, komótosan egy apró könnycsepp csúszott le arcomon, egyenesen koszos nadrágomra cseppenve. Yoongi még egy pár másodperc erejéig nézett rám és egy aprót bólintva egyezett bele kérésem teljesítésébe. Felállt a koszos ágyról, majd kulcsait elővéve kiment. Ismét egyedül maradtam a kis szobafélében, mire csak idegesen fújtattam egyet. Legalább megfontolhatná. Jimin semit sem tudna tenni, hanem nekem kellene kezembe venni az irányítást. De így, hogy ezek a kezek meg vannak kötve, csak tétlenül ülök egy piszkos és undorító helyen, arra várva, mikor vezetnek a bíróság elé.
Nem puhulhatsz el, Jungkook!
Ez a mondat köröz fejemben, minden egyes másodpercben. Állandóan egymást követve, ahogyan a kánon, míg végül a szavak összefolynak és egy értelmetlen maszlag lesz belőle és csak a kiabálás erősségét lehet érezni. Fejemre fogva temetem kobakom ölembe, lábaimat mellkasomhoz húzva. Nem lehetek ilyen cselekvésképtelen. Kell lennie egy megoldásnak. Bárminek. Egy apró kis kapu, egy kiút, mely a szabadság ígéretét hordozza magával.
Olyan nehéz lett volna?
Hogy ne így kezdődjön és végződjön?
Hogyha mondjuk a találkozásunk pillanatában lett volna egy hatalmas ding és egymás karjaiba omolva undorítóan szerelmesek lettünk volna. Eljártunk volna randizni, aztán már egy párként vonultunk volna az utcákon az emberek tekintetének kereszttüzében. Aztán sok év után egy gyönyörű nyári délutánon letérdeltem volna elé és apró husis ujjára húztam volna szerelmünk zálogaként szolgáló gyűrűjét.
Dehát a fene se gondolta volna, hogy ez igaz. Helyette szenvedést, magányt, depressziót és egymás tönkre tevését nyertük a találkozásunk által. Vajon ez a sors, vagy valami ilyesmi? Nem lehetünk boldogok sohasem? Úgy tűnik örök kározatra vagyunk ítélve.
