Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Ne segítsek? - tolja fel az idegen az általam nem elérhető kis polcra az egyik parfümöt. Kezeimet lassan leengedem magam elé, majd pirulva tekintek fel segítőmre. - Köszönöm. - hajolok le a kis dobozért, majd magamhoz rántva próbálok a lehető leggyorsabban eliszkolni. Csak sajnos a szerencse sosem állt mellettem, nem is tudom mit várhattam.
- Hé! Én ismerlek téged! - hallom meg cipőinek kopogását a fehér padlón. Imáim süket fülekre találtak, mikor is sikerült majdnem elbotlanom az egyik kis emelkedőben. Nem hiszem el, hogy nem lehet rendesen megcsinálni egy nyamvadt padlót! - Hoppá..-ragad meg derekamnál fogva erős kezeivel, majd állít vissza egyensúlyba. Csakhogy terveiben nem igen szerepelhetett az elengedésem gondolata, így végtagjait még mindig rajtam tartva kérdez meg. - Csak nem felismertél pápaszem? - hangja egyértelműen mosolygásáról tudósít, kár hogy én nem szórakozom olyan jól. - Nem bánnám, ha végre elengedne és hagyná, hogy a munkámra koncentráljak. - egyik kezemet levéve a dobozról bogozom ki magam a kellemetlen helyzetből.
Beérve a raktárba leteszem magam mellé az üres dobozt, majd kifújom az összes levegőt tüdőmből. Egy halkat káromkodom és felkapva egy újabb kipakolni valót indulok meg a férfi tartózkodási helyével ellentétes irányba. Most szerencsére nem kell olyan magasra nyúlnom, úgyhogy egy halvány mosollyal gondolom át a mai nap elkövetkezendő óráit.
Nem találkoztam az esernyőssel, remélhetőleg lelépett. Jelenleg Kang néni irodai ajtaja előtt várakozok, hogy megkapjam a borítékomat. Nem tudom abba hagyni a folytonos bazsalygást, mivel tudom, hogy ebből a pénzből ma megvehetem Sujinnak azt a csizmát, amit már vagy két hónapja folyamatosan nézeget a kirakatban, ahányszor csak arra megyünk. Emellett, apának is veszek egy kabátot, mert már majdnem a születésem óta ugyanazt a szürke munkáskabátot hordja. Rengetegszer varrtam már meg, mert mindig elengedett valahol a varrás.
- Gyere be! - a harmadik kopogás után, pontban 18:00-kor enged be kedves munkáltatóm. Helyet is foglalok a kényelmes bőrfotelben, onnan nézve Kang nénit miközben a fizetésem várom. - Hát, Jimin. - kezdi el a szokásos hegyi beszédet, ami nálam inkább dicsérő szavakat jelent, de mostanában eléggé "elkanászodtam" - te vagy az egyik legjobb dolgozóm, habár mostanában volt olyan, hogy elfelejtettél bejönni vagy, hogy hamarabb mentél el - vesz mély levegőt az idős asszony. Körmeimet a tenyerembe mélyesztem, annyira félek, hogy mégis mennyit fog elvenni a fizetésemből ezek miatt. - Tessék, most úgy döntöttem hogy ezt érdemled. - tolja az orrom elé a vastag borítékot. Nagyot nyelve állok fel, meghajolok majd megköszönöm.
Kilépve a friss levegőre ahogy kiengedem halk sóhajom, az egész testem megremeg. Majdnem elsírva magam, a szemüvegemet visszaállítva eredeti pozíciójába indulok meg a szállingózó hópelyhek között. Tényleg lehetne már jobb idő! Itt vagyunk, a tavasz közepén és nagykabátban császkálok a havas utcán. Hogy fogok így csodálkozni áprilisban a cseresznyefák szépségében? Olyan gyönyörű, ahogy a kopár fából egy idő után rügyező cserje válik majd kiengedve féltve őrzött kis bimbóit tárja az emberek csillogó íriszei elé rózsaszín csodaszirmait,amelyek édes illatát a szél mindenhova elviszi.
- Megjöttem! Sujin gyere! - pakolom le táskám a konyha asztalra, majd leülve az egyik székre nézem meg az időt : 18:23. Túl sok időt elvett az ábrándozásom út közben, de nem vagyunk elkésve mert még majdnem két óráig nyitva van a cipőbolt. - Szia. - hallom meg apu rekedtes hangját a hátam mögül, mire kissé összerezzenek. - Szia apa. Nézd, megkaptam a fizetésem. - tolom orra elé a papírt, hogy bontsa ki. Leülve felveszi olvasószemüvegét, majd rám mosolyogva nyitja ki a borítékot. Kivéve belőle a soknak tűnő papírpénzeket elkezdi átszámolni.
Egy idő után szemöldökét összeráncolja, majd újra átnyálazza a pénzt. - Jimin. - néz rám értetlen tekintettel - ez 500.000 won. - nyújtja át nekem a pénzösszeget, mire hatalmasra tágult szemeimmel számolom át én is a pénzt. - Te jó Isten , Kang néni... - rejtem el könnyes íriszeim kezem takarásába. Az alapfizum nagyjából 400 és 350 ezer won között volt, ami nekem tökéletesen meg is felelt. De ezt most egyáltalán nem érdemeltem meg. Beszélnem kell majd vele.
- Úristen, fiam. - állt fel elérzékenyülve fogantatóm, majd rám borulva pityeredtünk el mindketten. - Hé! Mi történt? - fut hozzánk Sujin, mire csak ölembe húzva szorítom ki belőle a szuszt is.
- Tényleg megkaphatom? - forgatja kezei között a drága darabot. Egy aprót bólintva tárom ki karjaimat felé. Azonnal lecsapva rám halmoz el puszikkal, majd felkapva a dobozt megyünk kifizetni a csizmát.
Csendben andalgunk hazafele az esti sötétségben és néma csendben. Hideg van, ez tény mégis jó most kint lenni. Sujin kis kezeivel fogja a dobozát, szemét le sem véve ajándékáról. Mosolyom nem lankad, ahányszor csak ránézek. Hazafele be kell ugrani a boltba, mivel még sem én sem apáék nem ettünk.
- Gyere beugrunk a közértbe, jó? - vállainál fogva tolom be az egyik kis utcába, hogy lerövidítsük az utat. Így este elég ijesztő tud lenni a kis mellékutca, mégse riaszt el. - Jimin, nézd! - mutat valamerre Sujin, majd reakcióidőmet meg sem várva szalad el az általa kinézett irányba. Fejemet oda kapva szaladok húgom után, miközben ledorgálom magamt fejben, hogy nem beszélgettünk el elégszer a szabályokról.
- Basszus Sujin állj már meg! - kiáltok utána, és szemeim előtt majdnem egy másodperc alatt pereg le minden eddigi életünkből. Ahogy a kis útszakaszon akart átfutni, nem vette észre a balról érkező autót, ami majdnem elütötte kicsiny testét.
- SUJIN! - ordítom magamból kikelve, mire csak annyit látok, hogy húgom nekiütődik a kocsi elejének, majd elé esik. Az autót vezető azonnal lefékez, majd ki is száll a Mercedesből. - SUJIN! - indulnak meg könnyeim, majd még jobban sprintelni kezdek hogy hamarabb odaérjek.
- Úristen, Sujin! - vetődök le mellé azonnal. Pilláit rámemeli, majd kérdő tekintettel vizslat. - Nincs semmi bajom, nyugi! - ülne fel, mire azonnal levágom felsőtestét vissza az aszfaltra. Lehet, hogy károsodtak a csigolyái. - Nekem is úgy tűnik... - méri fel a kocsi tulajdonosa húgomat. A lehető legnagyobb gyűlölettel fordulok felé. Majd megpillantom az egyetlen embert, akit nem akartam. - Esernyős? - kérdezem halkan. Végre rám néz, majd miután tekintetünk találkozik, végeláthatatlan szemezésbe kezdünk. Mélybarna lélektükrei bensőmbe látnak, amitől kiráz a hideg, de betudom az időjárásnak. - Pápaszem? - kérdez vissza hasonló stílusban. - Ismeritek egymást? - intézi felénk érdekes kérdését a már könyökein támaszkodó Sujin. Ránézek még mindig könnyes szemeimmel, majd magamhoz ölelem. - Hogy lehetsz ilyen buta?! Sujin, ezt nem hiszem el... - motyogom már sírva kis kabátjába. Halkan kuncog, mire kedvem lenne megütni, hiába szeretem, lány és a húgom. Azt hittem, ő okosabb ennél.
- Bocsánat, hogy így megszakítom ezt a családi ömlengést, de mennem kellene. - áll fel az a szemét. Na nem, kis taknyos... - Meg a francokat! Be kellene vinni a kórházba, lehet hogy belső vérzése van! - mondom neki kétségbeesetten. Erre már nem tud mit mondani az esernyős, így tehát felajánlva, hogy eljön velünk invitál be kocsijába, majd elkezdődik a számomra legkínosabb autóút amin valaha voltam.
