𝐁𝐥𝐢𝐧𝐝𝐥𝐲 𝐢𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐫𝐚𝐢𝐧 |✅

25.rész☯️

[Ajánlott zene : Jungkook - Decalcomania]

Szemeimmel követem a cikázó városképet, figyelve a lehagyott háztömböket, melyek egyre közelebb juttatnak Jeongguk-hoz.Izzadt tenyeremet nadrágom anyagába törlöm és az előbb elhangzottakon gondolkodom.
- Biztos vagy benne? És nekem is mennem kell? Mert én kint is megvárhatlak...
- Én voltam az, aki kivette a kezéből az üres dobozt, szóval teljesen biztos lehetsz benne. Már túl van a gyomormosáson, de nincs a legjobb állapotában. De amúgy is meglátod majd, hisz te is bent leszel velem együtt. - Junghyun mintha csak egy tervet mondott volna el, úgy bólintottam rá. Kicsit ijesztő volt ilyen komolynak látni. Egy újabb hasonlósság a bátyjával.
- Lehet egy kérdésem? - fogalmaztam meg idegesen. Már azóta piszkálja a fantáziám ez a feltevés, mióta kiderült, testvérek.
- Hmm? - tartotta tekintetét továbbra is az úton.
- Egyáltalán nem hasonlítototok úgy egymásra, mint a testvérek. Mármint persze vannak olyanok, akiken nem vennéd észre, de akkor is... Te és Minseo kiköpött másai vagytok egymásnak, de Jeongguk...
Nagyot nyelve szívta be alsó ajkát, majd kiengedve orrlyukain az elhasznált levegőt belekezd a válasz adásba.
- Úgy volt, a szüleinknek nem lehetett gyereke és Kook-ot... Nos őt örökbefogadták. Ezután megszülettem én majd a húgom is és apáék már nem úgy tekintettek rá... Aztán kiderült, hogy más és... A többit már tudod...

- Gyere, a harmadikra megyünk. - csapta be a kocsiajtót, majd a magas alakot követve tipegtem utána. Rossz volt itt lenni az emlékek miatt. És ami a legrosszabb volt, hogy annak a bizonyos estének az emlékei törtek előre memóriámban.

1.emelet - Gasztroenterológiai Rehabilitációs osztály
2.emelet - Kardiológia és Belgyógyászati osztály
3.emelet - Krónikus osztály

Nagyot nyelve indultam fel a lépcsőkön. Nem hiszem el, hogy képes volt erre. A saját életét veszélybe sodorni, mert depressziós. Megértem persze, de ő erős és talpra kéne állnia.
- Gyere. - fogta meg karom. Útközben kissé elkalandoztam és csak a nekem ütődő testre figyeltem fel. Dadogva bocsánatot kértem az ideges nénitől majd folytattam utam.
Egy másfél perc után megálltunk egy fehér ajtó előtt, majd miután Junghyun belesett a kis átlátszó részen egy halvány mosollyal nyitott be.
- Kookie! - indult meg az ágyon ülő felé. Zsebéből elővett egy kis csomagot, melyet a másik ölébe ejtett.

A fekete hajú egy pillanatra megrezzent majd csontos ujjait a tárgy köré fonta és lerakta a kis asztalra. Nekem háttal ült, valószínűleg az ablakon bámulhatott kifele jöttünkig. Borzasztóan kicsinek tűnt abban a nagy kórházi lepelben. Haja rendezetlen volt és hosszú, lassan leért tarkója aljáig. Szívemet, akár csak egy görcs, úgy húzta össze a bűntudat. Miszerint miattam van ilyen állapotban.
- Van itt valaki.. Akivel beszélhetnél. - simogatta meg a másik hátát, mire bennem még a vér is megfagyott. Még kijjebb húzódtam a szobából, szinte beleolvadva a fehér falapba. Arcom még bele is illett volna.
- Ki? - ejtette ki ezt a puszta két betűt. Hangja halk volt és reszelős. Mintha egy jó ideje nem szólalt volna már meg.
Ekkor, mint valami gondolatolvasó, lassan, nagyon lassan csípője segítségével hátra fele kezdett fordulni. Mikor haja után megláttam szemeit, mintha csak földben gyökereztem volna. Fekete íriszei lelkembe láttak és mintha mindent egy pillanat alatt kiszedtek volna belőlem. Ketyerém fájóan gyorsan kezdett el verni és szemeim is alig tudtak nem rá fokuszálni. Még soha nem láttam őt ilyennek. Ilyen élesnek. Arca vonala, állkapcsa éle, telt ajkai orra és szemei túl felkavaróak voltak számomra. Túl gyorsan történt minden és én csak el akartam tűnni onnan, abban a pillanatban.
- Jimin, most kettesben hagylak titeket. - alig hallottam meg Junghyun szavait, mivel minden egyes porcikám csak az engem vizslatóra volt kiélezve.
- M-mi? - azonban túl lassú voltam, így egy kisebb tolás következtében én bent, míg Junghyun már kint volt a szobából.

Néma csend telepedett a szobára. Amint megszakadt közöttünk a kontaktus nem mertem mégegyszer ránézni. Féltem, hogy olyan dolgok történnének melyeket sem én sem ő nem akarna. Nekidöntve hátamat az ajtónak csak a fehér, itt ott kopottas köveket figyeltem. Valószínűleg a sok ágyhuzigálástól volt ott az a jó pár csík, de nem tudtam volna megmondani, hogy a többi honnan került oda.
- Ha ennyire kényelmetlenül érzed magad, el is mehetsz. - jelenti ki csendesen. Feje megint az ablak felé lett fordítva így hangját is tompábban észlelem.
- N-Nem, Junghyun azt mondta szüks-
- Nincs rád szükségem. És semmit sem fogok elmondani sem Sujin-ról sem Seo-ról. Ha olyan okos vagy, találd ki. - vetette oda.

Egy pillanat alatt váltottam át a bűnbánóból felbosszantottba. Mégis hogy mer velem így beszélni? Én teljesen normálisan jöttem be, feleltem a kérdésére és segítettem volna. Azt hiszem, túlságosan is elszokott a viselkedésemtől.
- Nem tudtam, hogy ez így megy! - emeltem meg hangom, mire észrevehetően megrezzent de csak azért se fordult volna felém. - Hónapok óta ebben élek, Jeongguk. Egy kibaszott hazugság az egész életem, mióta csak megismertelek. Ahelyett, hogy a tanulásra vagy bármi másra figyelhetnék, belekeveredtem ebbe a hazugság örvénybe. És ez mind a te hibád!
- Az én hibám? - suttogta megvetően. Lassan felállt majd felém fordulva emelte rám rózsaszín szemeit, figyelve minden rezdülésem. - Az én hibám?! - emelte meg hangját.
- Miért, az enyém?!
- Még kérdezed?! Jesszus, hogy lehetsz egy ekkora barom?! - csapott egy nagyot homlokára. Hosszú ujjait tömött hajába vezette, majd dühvel és indulattal feltüzelt ködös tekintetét enyéimbe vájta azokat el nem eresztve. - Az egész a te hibád! Mégis ki megy el csak azért, mert megijedt a felnőttéválástól?! Ideje lenne kinőni a gyerekkorból, Jiminie!
- Mi van?! Milyen felnőttéválásról papolsz, Jeongguk?! Hogy én vagyok a gyerek? Ki a fene is van bent a kórházban csak azért, mert nem volt képes végre férfi lenni és lecsúszott a torkán egy egész doboz gyógyszer?!
- Még az okát sem tudod, te kis taknyos... - sziszegte megvillogtatva hollófekete szembogarait.
- Az okát? Mégis mi kényszeríthetett ekkora depresszióba, huh?! Tudtommal nem te vagy az, akinek magyarázatra van szüksége. Márpedig én azért jöttem! Most, itt és azonnal mond meg mégis mi a fasz történik!

Hangos lélegzetvételeink visszacsapódtak a fehér falakról, így a levegőben maradt indulatok és a felgyülemlett energia majdnem felrobbantotta a kettőnk között izzó levegőt.
- Azonnal tűnj a szemem elől! - kiáltotta el magát. Mondata végén elcsuklott hangja miatt alig értettem belőle valamit, de amikor felvette az ágy mellett lévő vázát inkább menekülőre fogtam.
Amint bezártam magam mögött a vastag falapot egy nagy dobbanás érkezett hátam mögül és apró törés hangok követték azt.
- Mégis mi a fene történik? - futott oda Junghyun, mire könnyes szemmel csak megvetően fordultam felé és csak akkor vettem észre a 3 engem figyelő szempárt. Azonnal feléjük vettem az irányt és határozottan lépdeltem oda eléjük. Most vagy soha, Jimin.
- Mit keresnek itt?! A maguk fajtának inkább a pokol legmélyebb bugyraiban kellene irgalomért esedezniük!
- Hogy beszél, maga anyaszomorító?! - szólalt meg az undormány,mire csak még idegesebb lettem.
- Tudják mit?! Inkább menjenek haza! Nincs itt semmi keresnivalójuk egyiküknek sem! Ő ezt nem érdemli meg! Azért jöttek, hogy eljátszák a szép családot mi?! Hát egy olyan ember aki kitagadta a saját fiát, szerintem csak húzza meg magát kurva gyorsan! Hagyják békén Jeongguk-ot! Ő túlságosan jó ehhez az egészhez! Magukhoz!

Erőszakosan töröltem le könnyeim kifele menet. Nem foglalkoztam az engem körülvevő elhűlt tekintetekkel. Csak egy dolog foglalkoztatott. Hogy eleget tegyek Jeongguk kérésének.

~dark0997 💜