Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- És most hogyan tovább? - suttogom idegesen a mellettem álló Jeongguk fülébe szavaimat. - Amint a kapitány leadja a gépet szabadok vagyunk, mint a madár... - suttogja vissza. - Elmegyek jelentést adni, addig maradj itt és ne menj el sehova. Hát nem mintha nagyon tudnék. Amint meghallottam távolodó lépteit fruszráltan sóhajtottam fel, majd izzadt tenyereimet össze kulcsoltam magam előtt. Talpaimon előre hátra billegve próbáltam úgy csinálni, mintha nézelődnék és éppen várnék valakire. Közben azon imádkoztam magamban, nehogy bárki is idejöjjön hozzám. A friss levegő hihetetlenül jól esett a hosszú út után, a bezárt gépben. Már régen beesteledett, hallani lehet a tücskök esti koncertjét is. A csendet megtörő kisebb zajok csak mégjobban élesítik hallásom, ami eléggé érzékeny lett az elmúlt napokban.
Trappolás hangja üti meg fülem, így egyből a zajforrás felé fordulok. - Leadtam a ruhámat is, gyere gyorsan még mielőtt rájönnek, hogy rohadtul nem vagyok másodpilóta. - fogja meg csuklómat Jeongguk, majd húzni kezd maga után. Szerencsére szorosan mögötte haladok, így nem ütközöm bele semmibe, de nagyon zavaró ez a helyzet. Már megint valaki irányít helyettem. - A közelben van egy buszmegálló, azzal be tudunk menni Szöul belvárosába, ahol veszek két jegyet Kumiba. - Hogy hova? - lihegem még mindig mögötte haladva. Hihetetlen milyen fizikuma van. - Kumi. Ott laknak a nagyszüleim, csak oda tudunk menni, Jimin. - Nem, én haza akarok menni. - Valóban? Akkor szeretnél magyarázkodni is, gondolom. Nekem mindegy, haza is vihetlek, de akkor te vállalod a felelősséget mindenért. - állt meg, így beleütköztem hátába. - Nos?
Haza akarok menni, de nem úgy, hogy mindenkinek magyarázkodnom kelljen. Ráadásul ha apáék megtudják mi lett a szememmel... - Én nem akarok vadidegenekhez menni, Jeongguk. Ráadásul nem hinném, hogy nagy örömmel fogadnának. - gondolok itt a szüleire. Fejemet leszegem, hiszen gondolataim rabságában vergődöm, a helyes kiutat keresve. Azonban egy meleg kéz kiemel a súlyos sziklák közül. Arcom bal felét áhítattal simogatja, miközben meghallom édes kuncogását is. - Jimin, ők nem a szüleim. Hidd el, ők lennének a legboldogabbak, ha ott lennél. De most gyere menjünk, itt a busz. - s eme végszavakkal, kezemet övébe fogva kezd el finoman vezetni. - Vigyázz lépcső. - fogja meg mindkét kezem és akár csak egy totyogósnak, felsegít a járműre. - Két jegyet szeretnék a belvárosi megállóba. Miután Jeongguk kifizette a jegyeket, lassan maga mögött húzva indul a jármű belsejébe. Azonban alig 10 másodperc múlva a busz egy ajtóbezáródást követően azonnal megindul, így míg én Jeongguk-ra dőlök, ő próbál stabilan megállni a két lábán. - Hogy nem lehet megvárni míg az ember leül... - morogja hangosan, mire muszáj elmosolyodnom. Olyan egy kis méregzsák tud lenni. Meg oltári bunkó is. - Csak egy helyet látok szabadon. Nem baj, ha az ölembe ülsz? Előbbi elmélkedésem közepette meg sem hallom amit mond, de amikor a busz bevesz egy éles kanyart, válaszomat meg sem várva indul meg a feltételezett hely felé. - Na, csüccs. - ragadja meg derekam, majd csak annyit érzek, hogy túlságosan is közel kerültem hozzá. Nincs is választási lehetőségem? - H-hé! - ragadom meg az előttem lévő kis rudat, amikor feljebb tol ölén. - Oh, bocsánat, hogy nem hagylak lecsúszni! - jegyzi meg cinikusan, mire csak mérgesen fordulok felé. Bárcsak ki tudnám venni az arcvonásait, Istenem! - Bírd ki, még másfél óra. - Hogy mennyi?!
- Mikor érünk már oda? - illesztem homlokom az előttem lévő üvegnek, miközben Jeongguk hangos lélegzetvételeit hallgatom hátam mögül. - Még egy óra... - dönti hátamnak fejét, majd kifújja tüdejében maradt levegőjét. A forró lehelete csikizi hátam, így elönt a libabőr. Hamarosan megérzem Jeongguk jéghideg ujjait bőrömön, mire felkapom a fejem. - Vedd ki az ujjaidat a pólóm alól... - sziszegem mérgesen, mire csak mégjobban átfogja hasam hosszú végtagjaival. - Fázik a kezem, ne legyél kegyetlen... - kuncogja mire, csak nagyot sóhajtva csóválom fejem gyerekességén. Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, melyek szokás szerint sajognak. Kezdem megszokni az ismét megjelent fájdalmat, ami bevallom nem mindig olyan könnyű. Hatalmasat ásítva nyújtozom egyet, mire a nagyokos felmordul mögülem. - Ne ficeregj már. - Ne aludj már. - válaszolom ugyanolyan flegma stílusban. Erre csak ciccegve szorítja meg derekam, mire felszisszenek. - Mi a fenét csinálsz már? - nyúlok az érintett terület felé. Megnyomogatva a pontot, már érzem is milyen szép lila lesz holnapra. - Istenem, mi vagy te, lány? - csapja hátra a fejét. - Nem hiszem el, miért kell minden egyes rohadt percben ilyen hisztisnek lenned! - Biztos azért vagyok ilyen hisztis, mert olyan jól sikerült minden nem? - csattanok fel mondatára. Nem fogom csendben tűrni, ahogyan lejárat. - Vigyázz a szádra, mert be is köphetlek.
Hát ezt nem hiszem el...
- Hajrá csináld csak! Köpj be nyugodtan! Elvégre érted tettem mindent és azt vártam cserébe, hogy hátba támadsz! - remeg meg a hangom. A fenébe az érzelmekkel... - Mi az, hogy értem? - Szerinted önkéntelenül elmentem volna illegálisan a katonasághoz, hogy egy életre megnyomorítsam magam?! - fordulok felé hisztérikusan, mégis suttogva ejtve ki szavaimat, könnyeimtől nedves ajkamon. Egy jó darabig csend lesz és amit a legközelebb meghallok, a hangosbemondó monoton hangja, mely bemondja az általunk várt megálló nevét.
Jeongguk csendben vezet a hűvös esti időben. A szél felborzolja a hajamat és befúj a felsőm alá ezáltal kellemes borzongást idézve elő fáradt testemben. - Gyere bemegyünk jegyet venni. - szólal meg. Hangja kedves és türelemmel teli, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne. Még sosem beszélt így hozzám ezért szemöldököm felvonva összpontosítok a teste felé. Azonban egy kisebb kiálló részben megbotlok, így erősen meglököm az előttem haladót, aki hangosan káromkodik egyet. - Nyugi, nem a te hibád. - teszi hozzá azonnal, mire már tényleg muszáj megszólalnom. - Megszállt a Szentlélek, vagy mi történt veled? - Mi? Nem. Nem lehet az ember pusztán... Kedves? - Hát... De. - nincs értelme tovább folytatni, amúgy se mondaná el, mi a baja. Igazi férfi. - Most egy kicsit itt hagylak, oké? Ha ide jönne bárki is, ne állj vele szóba, ne fogadj el semmit n- - Értettem, apaaa.-forgatom meg szemeimet, mely nem bizonyosult a legjobb döntésnek. Be is könnyezem a hirtelen ingerre, de próbálom ignorálni. - Jimin, minden rendben? - fogja meg vállamat, mire össze rezzenek. - Jaj, nem akartam... - Semmi, csak vegyél jegyet... - suttogom össze szorított állkapoccsal,mire csak vállamra simít, majd szóbeli jelzése után lelép. Csendben álldogálva hallgatom a körülöttem zajló eseményeket. Sok ember halad el előttem, van aki hangosan kiabálva, van akinek csak a cipője kopogását hallom. Jeongguk hamar megérkezik, majd felvázolva a tervet gyors tempóban a vonathoz vezet. Szememet folyamatosan előre vezetve bámulom, valószínűleg Jeongguk hátát és megpróbálok arra összpontosítani, vajon mi lesz ezután, figyelmen kívül hagyva a körülöttem lévő hangzavart.
Miután felmentünk a járműre, Jeongguk hangosan mondogatja a sorszámokat melyek mellett elhaladunk, majd a 116. és 117. ülésnél megáll, s derekamnál óvatosan megfogva beültet a belső ülésre. - Innen csak fél óra és meg is érkeztünk. - hangjából süt a boldogság, valószínűleg már nagyon fáradt. Én is nagyon álmos vagyok azonban a tudat, hogy fél óra múlva találkozom Jeongguk nagyszüleivel egy hatalmas adag dilidzsúzt küld az agyamba, mely már a lehetséges komplikációkat sorolja fel hevesen. - Hidd el, ők nem a szüleim. Tárt karokkal várnak majd, bár lehet kissé idegesek lesznek, hisz már éjjel van. - nevet fel csendesen, mire egy halvány mosolyt villantok, majd számat egy vonallá préselem.
A fél óra hihetetlen lassan telt el, hála a félelmeimnek, melyeket Jeongguk az út közben próbált megszüntetni, azonban meggyőződésem szilárdan maradt helyén. Leszállva a vonatról és kiérve az állomásról sétával indultunk el az úton. Jeongguk bal oldalán próbáltam vele felvenni a tempót, míg kezeink egymásba fonódva szorították egymást. Fura ezt kimondani, de tetszik ez... Ez a kézfogás dolog. Amellett, hogy sokat segít a tájékozódásban és haladásban, magabizossággal és energiával tölt fel Jeongguk hatalmas kezében tudni enyéimet. Lehet, hogy teljesen megbolondultam, de kezdem úgy gondolni, hogy nem is olyan borzalmas ember, mint aminek hittem.
