Is this reality?! (BTS/Jimin ff.) /BEFEJEZETT/

현실43현실

Szerencsém van, hogy SeJin ily közel van, mert le tudtam rendezni másnapra a táncedzést a srácoknak. Persze este annyira be voltam zsongva, köszönetet mondtam anyuméknak mégegyszer, viszont mire későre járt az idő el kellett menjek aludni. Úgy éreztem valamit nagyon elfelejtettem, ámde nem jutott eszembe, ezért nem tudtam aludni. Mivel a héten úgyis elkell kezdjek pakolni, hajnalok-hajnalán neki is álltam... Talán az izgatottság miatt nem tudok aludni, vagy... Mi? Annyira furdallt a kíváncsiság. Szinte fájt a fejem is tőle. Azonban ráleltem a rajzos dobozomra, s eszembe jutott milyen rég alkottam már. Bele néztem néhány mappámba, méghozzá egy elég régi rajzomba ütköztem. Emlékszem ezt akkor csináltam, amikor Jimin bevallotta nekem az érzéseit, még a reptéren, én pedig a repülőn firkantottam össze. Egy NEVERMIND felirat volt. Csak azért tartottam meg, mert eszembe jut róla az a jelenet... Akkor volt életem első csókja, életem első szerelmi vallomása és aznap hagytam ott azt a személyt akivel jelenleg boldogan élek. Felidéződött bennem az a fájdom, melyet akkor éreztem, majd ez felerősödött. Mint... Mint apám halálakor... Mégis miért gondolok vissza rá boldogan? Megnyílt bennem az emlékezet tárháza, ezt a fájdalmat is megörökítettem. Még most is bőrömön ékelődik. Lehet ez a kis firka is tetoválásként fogja szépíteni testem? NEVERMIND? Ez akár nem is rossz ötlet... Hirtelen elálmosodtam. Megeshet, hogy ez a sok visszaemlékezés lefárasztott, csakúgy, mint a tánc edzésem...

***Másnap***

-Hey!-ért utol a folyosón szerelmem. Bazsalyogva pillantottam rá, Ő viszont egyből köszöntő csókkal nyitott.
-Nem válaszoltál az üzenetemre. Valami történt?- karolta át a derekam.

-Jaj! Annyira sajnálom!-vágtam magam homlokon, mikor eszembe jutott este miről feledkeztem meg.

-Ne bántsd magad, inkább mond!-vette le arcomról kezemet, majd összekulcsolta sajátjával.

-Tegnap kitaláltam a koreótokat, olyan fáradt voltam, hogy elfelejtettem válaszolni.-mosolyogtam rá kínosan.

-Máskor ne forduljon ez elő!-tartotta velem a szemkontaktust, miközben megálltunk, megvártuk a srácokat.

-Megígerem.-bólintottam bíztatóan.
-Sziasztok!-fordultam a bangtan további tagja felé.

-Mindig ilyen alacsony voltál?-karolt át V, majd átvettem lépéseinek ritmusát nehogy elessünk.

-Nem ér cukkolni!-léptem a lábára, aztán beszaladtam a liftbe.
Őrülten nyomkodtam a gombot, nehogy utolérjen. Szerencsémre épp bezáródott előttük, ezzel elérve célom. Mivel előbb a terembe értem, beállítottam a zenét és még a cipőmet is át tudtam váltani.

-Ravasz vagy!-nevetett JK.

-Ez szép húzás volt!- tapsolt Suga is.

-Ti ne örvendezzetek! Gyerünk, mert kezdődik az edzés!-hajkurásztam őket.

-Wow! Vigyázz Jimin a csajod bekeményített!-veregette hátba Hobi az említett személyt. Ohh, erről jutott eszembe.

-Jimin!-szólítottam meg épp időben.

-Mond, drága.-kulcsolta össze mancsát derekamon.

-Ezt először is...-fogtam meg a csuklóját, ezt követően lehúztam magamról, s a szemébe fúrtam tekintetem.
-Ez a munkám, ahogy a tiéd is. Légyszíves válasszuk el ezt a kapcsolatunktól. Ne nézz rám barátnődként ebben a 2 órában. Megígéred?-próbáltam rá hatással lenni. Valljuk be, igazam van. Mindkettőnknek fontos a karrierje, ezt be kell tartsuk ehhez. Különben az életünkben sem fogjuk megtalálni egymást.

-Csak, mert ennyire akarod...-biggyeztette le ajkait.

-Ne legyél ilyen! Szeretlek!-öleltem át.

-Én is!-simogatta meg a hátam.

Majdan elment összekészülődni, s neki álltunk a kemény óránknak. Most nagyon hajtottam Őket a cb és az miatt is, mert sok időt kihagytunk a betegségem, és az érzelmi akadályok miatt is. Hoseok szerencsére mindig a kezem alá dolgozott, folyamatosan bíztatta a fiúkat és segített nekik. Néha képtelen voltam azzal azonosulni, amit mondtam Jiminnek. Nehezemre esett nem a mozgását figyelni minden pillanatban. NEKEM. El nem tudom képzelni, neki milyen nehéz lehet... A végére ugyancsak belejöttem. Rájöttem, hogy Őt nem is kell tulajdonképpen nézzem, mert mindig hibátlanul csinálta meg az összes lépést.

-Rendben van srácok! Ügyesek voltatok!-lihegtem tapsolva.

-Kijöttél a formából?-kacagott fel Nam.

-Vicces, de igen.-tettem én is így. Végül kicsit szusszantunk. Valaki lefeküdt a földre, vagy a széken fogalt helyet, míg én Tae mellett törölgettem a homlokom törülközömmel.

-Lara... Egy nagyon fontos kérdésem lenne.-sóhajtott a mellettem ülő személy, mire bólintottam. Vártam a kérdést, de amint ráemeltem volna tekintetem, vállamra döntötte fejét.

-Mi az V?-ráncoltam össze a homlokom.

-Elfelejtettem...-szenvedett továbra is.
-Nagyonh, dhe nagyonn kifáradtam...-nyitott szájjal vette a levegőt, s szemeit becsukta.

-Muszáj volt már...-kuncogtam, majd megsimogattam a buksiját. Tekintetem előre szegesztem, ahol szemben velem párom szúrós momentumjával találtam magam. Látszott rajta mennyire sértődött volt. Azonban felemelte kezét és nyaka előtt elhúzta azt, amolyan "lefejezem" indokkal. Reakcióm egy szimpla mosoly, s legyintés volt.

-ESZEMBE JUTOTT!-szólalt meg a hangosabban a kelleténél Taehyung. Annyira megijedtem, hogy kihúztam vállam feje alól, így az, az ölemben landolt.

-Ne rémíszts halálra! Elég lett volna, ha elmondot!-néztem le rá mérgesen.

-Oké! Van vized?-helyezkedett el a földön fekve, miközben kobakja még mindig a combomon pihent. Hát, ezt nem hiszem el!

-Te nem vagy komplett...-ütöttem meg a vállát.
-Tessék!-adtam oda neki a palackot. Felült, hogy tudjon inni, így én fel kászálódtam és összekészülődtem.

-Tényleg jók voltatok ma! Fighting!-integettem a fetrengő bandának, mire szerelmem felpattant és kijött velem.
-Eszünk ma együtt?-kérdeztem tőle boldogan.

-Ma?-kapta fel fejét.
-Nem jó... Dolgozom még a stúdióban.-húzta el a száját. Nem tudom, hogyan fogjuk kibírni így. Egy nap csak úgy találkozunk, ha dolgozunk... Ez nem csak fizikailg, hanem érzelmileg is megterhelő tud lenni.

-Akkor holnaphoz mit szólsz?-karoltam belé, még a folyosón voltunk.

-Hmm... Este átjössz? Jin főz, örülne, ha te is csatlakoznál.-mosolygott fogat villantva.

-Remek! Akkor holnap este!-bólogattam.
A hátsó kijárathoz értünk, sajnos búcsúzkodunk kellett. Másfél nap egymás nélkül nem kevés ám!
Nem akarta elengedni a kezem, pedig mennem kellett. Úgy éreztem, most nekem kell kezdeményeznem. Ezért hosszasan tartottam vele a szamkontaktust, miközbe szájára pillantgattam célzásképp. Kezeim nyakába akasztottam, s lábujjhegyre nyújtózkodtam. Persze lehajolt hozzám így is, de ajkára tapasztottam enyéim. Hirtelen lefagytam... Nem csinált semmit. Átadta nekem magát, én irányíthattam. Mégis annyira nehéz volt megmozdítanom a számat... Ámde mindent lépésekben kell elkezdeni nem? Szóval én is belefogtam. Eleinte igen bénán éreztem magam, mert nagyon lassan adtam ennek ütemet. Amint viszonozta a ritmust, megkaptam a bátorítást így egy szenvedélyes csókkal zártuk az együttlétünk.

-Több ilyen is lehetne...-döntötte homlokát enyémnek. Aish, most elpirultam volna??? Nem hiszem el.

-Mennem kell...-hunytam le szemeim. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy minden pillanatot velem töltsön. Ő volt a hiányzó darab az életemből. Végre önző lehetnék, de nem olyan vagyok aki ilyet tesz... Szóval el kellett engedjem...

-Holnap aludj nálunk, oké?-kérdezett rá kedvesen.

-Jó!-vágyakozva emeltem fel rá fejem.

-Örülsz?-hitetlenkedett. Igaz, eddig nem tetszett nekem ez az ötlet, de mi is haladhatunk, nemde?

-Yah! Imádlak!-adtam puszit még neki aztán kirohantam.
-Holnap!-kiátottam, miközben hevesen integettem. Olyan aranyosan mosolygott rám. Sosem felejtem el azt a tekintetet.