Is this reality?! (BTS/Jimin ff.) /BEFEJEZETT/

끝59끝

°Lara szemszögéből°

-Nem szeretem a meglepetéseidet...-tettem keresztbe a kezeim morcosan.

-Ne aggódj, nemsokára ott vagyunk!-maszírozta combom, miközben vezetett.

-Ezt mondtad akkor is, amikor a szüleidhez vittél...-gondolkodtam el.

-Ha már együtt vagyunk, muszáj ismerned a barátaim és a családom.-magyarázta komolyan. Várj... Ugye most nem? Vagy de? Úristen... A szívem ismét a fülemben dobogott. Csak reménykedni tudtam, hogy nem öccséhez tartunk.

"Park Jihyun" állt a postaláda címerén.

Becsengettünk és egyből ajtót nyitott nekünk. Jimin az öccse nyakába ugrott. Még mindig nem értem, hogyan hasonlítanak ennyire egymásra. És az öccse miért is magasabb? Ajkamba haraptam, úgy vártam, mikor ismer fel. A másik reményem pedig az volt, miképp nem említ meg semmit.

-Szia! Jih-mutatkozott volna be. Mikor rájött ki vagyok.
-Waa! Nem is mesélted, hogy ez a szépség a barátnőd!-karolta át párom, miközben szemével végig mért.

-Ne merd rávetni a tekinteted! Ő a mindenem!-ezen amegjegyzésén elpirultam. Aranyos, ennyire véd és magáénak akar.

- Ez a tüzes csajszit nem csak én nézem ám! Szia, Lara!-mosolygott rám testvére.

-Ti ismeritek egymást?-cirkázott pillantásai köztünk.

-Igen, Jihyun a-mondtam volna tovább, hacsak nem szakítottak volna félre.

-Gyertek beljebb, majd ott társalgunk!-bazsajgott a fiatalabbik Park.
Érdekes háza volt. Minden, szó szerint minden fekete és fehér színekben pompázott. Mintha valmi retró helyiségben lennél lefakítva. Már értem Jimin egyediségét.

-Na, meséljetek. Honnan ismeritek egymást?-vetette le magát Jimin a kanapéra otthonosan, s ölébe ültetett engem.

-Hyung igazán szoknyapecér lehetsz, ha egy fehérneműmodellel jársz.-nevetett fel Jihyun. A vér ereimben megfagyott. Jimin rám kapta fejét, de nem szólalt meg. Nekem... Nekem annyi...

-Hogy mondod?-nyelt egyet és figyelmét testvérének szentelte. Combomat erősen megszorította... Szóval ideges... Valahogy mindig is tudtam, ugyan egy kapcsolat sosem tökéletes. Én mégis hittem benne...

-Annak a szukának a fotósa vagyok! Láttam egy két dolgot...-mutatott rám, s elvigyorodott, miközben előredőlt megtámaszkodva térdén, összekulcsolva ujjait. Érdekes szókincse volt, bár már meg sem lepődöm. Inkább az foglalkoztatott, hogy páromnak mi a reakciója.

-Milyen szuka? Állj le! Lara nem ilyen... Ugye csak vicceltek?-rázta meg a fejét hitetlenkedve. Reménnyel teli szemeit belém akasztotta. Hogy tudnék neki hazudni? Eddig is ezt csináltam... Szörnyű vagyok...

-Tessék!-nyújtotta felénk mobiltelefonját ahol az egyik fotózásról való képem volt. Mondanom sem kell... Fehérneműben... A szégyenérzetem már a holdat súrolta. Ennél undorítóbb nem is lehetnék...
Chim hunyorított is biztos jól látja e. De igen... Amost azt hiszi félre ismert, ami lehet így is van. Ugyanis én is félre ismertem magam... Nem ilyen vagyok! Mégis mi történt?! Megfogta a derekam és letett az öléből, utána felállt. Kezeit ökölbe szorította és feje idegesnek látszott.

-Szívem!-fogtam meg a csuklóját, de elrántotta.

-Ne nyúlj hozzám te ribanc! Undorító vagy!-üvöltött. Jogos volt. Ez az én hibám... Minden szava igaz volt, ez pedig belül mardosott engem.
-Nem mertél velem lefeküdni, de másoknak mutogatod magad, ha?! Ki vagy te?!-túrt a hajába feszülten. Nem tudtam mit csinálni... Hagynom kellett, hogy elmenjen. Sebesen vette lépteit, majd az ajtót becsapta. Olyan volt, mintha kisétált volna az életemből. Csalódott bennem, Ő jobbat érdemel! Zokogni kezdtem. Csoda volt, miképpen az elmúlt napok során még maradt könnyem.

-Baby, biztos vagyok benne, hogy lenyugszik, majd megbeszélitek.-fogta meg a vállam, mit egyből el is löktem.

-Ne érj hozzám! Hallodtad mi vagyok. Miért nem lehetek elég jó? Miért okozok neki fájdalmat?-sírtam, tenyeremmel takartam az arcom.

-Jimin sokat beszélt rólad, miközben telefonáltunk. Ez az első kapcsolatod. Teljesen normális. Inkább tarts ki mellette és beszéljétek meg.-elképesztő. Nem csak kinézetileg, hanem belsőleg is ikrek. Jimin is bíztatni szokott. Ebben ahelyzetben ugyanezt mondaná.

-Maradhatok egy kávéra? Ki kell, hogy szellősztesse a fejét és végig gondolja ezt az egészet...-szorítottam össze ajkaim.

-Persze! Amúgy... Sajnálom. Én nem tudtam... Ezt az... Érted.-vagy mégse annyira hasonlítanak. Ilyet sose mondana a báttya... Legalábbis nem így.

-Nem baj... Ennek így kellett történnie. Egyszer megtudta volna.-mosolyodtam el halványan nehogy megbántsam.

-Hol szeretett beléd?-vicsorított, miközben a koffein gazdag folyadékot töltötte a csészébe.

-A Big Hitnél találkoztunk először... A tánc tanáruk lettem, így sokszor voltunk együtt, főleg miután a managerük anyám barátja lett...-bólogattam mesélésem közepette.

-Nem félsz, hogy valami baja lesz most?-kérdésekkel bombázott el az utóbbi egy órában. Tudtam, ugye nem olyan hülye, csak úgy kimenjen az utcára. Érett férfi, tud magára vigyázni. Persze aggódtam érte. Cserben hagytam megint. Fájdalmat okozok neki akaratlanul, pedig ha tudná mennyire szeretem...
Jihyun haza akart vinni, de nekem is kell egy kis egyedüllét. A problémáim meg kell oldanom és a cselekedeteimen javítanom.
Ha ideges vagy szomorú, mindig ledől az ágyra. Kiismertem már annyira. Ahogyan mentem a szállásunkra egyre szarabbul éreztem magam. Görcsösség jött rám feszültséggel tetőzve. Nem akarom elveszíteni... Még...

Benéztem a hálószobánkba, de nem volt ott. Hirtelen hallottam egy ajtó csapódást és kulcs csörgést. A hang irányába néztem... Szóval bezárkózott a másik szobába...

-Jimin...-kopogtam a fehér ajtón.

-Hagyj békén!-halk választ adott. Ekkor már tudtam, hogy szomorú. Mellette akartam lenni és megvígasztalni. Nagyon rosszul eshetett neki, ugyebár ismét csalódott bennem. Az a baj, mivel még nem volt párkapcsolatom és mindig a jövőmre koncentráltam, egyedül voltam. A saját felelősségem és a saját döntéseim csak rám vallhattak. Nem vettem észre, hogy mostmár ketten vagyunk. Önző voltam, mert magamnak éltem, nem pedig érte...

-Szívem légyszi... Beszéljünk.-döntöttem homlokomat a fából készült laphoz. Nem válaszolt. Egyértelmű volt... Nem akar látni. Megfordultam és leültem a szobája elé.
-Tudom, miképp nem akarsz velem beszélni... El akartam mondani mennyire sajnálom... Elbasztam. Ismét...-hangom rekedt volt. Túl sokat gyötörtem már magam. A könnyeim is kiszáradtak, már azok se tudtak előjönni. Csupán a szín tiszta bűntudat fojtogatott. Meg tudtam volna halni benne...
-Mielőtt kutaztunk volna, lemondtam a szerződést a modellcégnél... De a becsületem oda veszett, nem tudtam hogyan kéne elmondjam.-összehúztam magam, s a földet bámulva beszéltem tovább.
-Nem akarom, hogy ez miatt legyen vége a kapcsolatunknak. Bocsánat Jimin, ha nem vagyok neked elég jó... De én akkor is szeretlek...-hajtottam le a fejem. Nem válaszolt, ajtót se nyitott. Megértem...