Is this reality?! (BTS/Jimin ff.) /BEFEJEZETT/

끝65끝 -VÉGE-

Mindenki maga választhatja melyik végét akarja a könyvnek a következő rész 65/2-es található. Ezek közül dönthettek💜💜

3 év múlva

°Lara szemszögéből°

-Még egy falatot egyél hercegnőm! Nem lehetsz olyan vékony és bájos, mint anyukád, mert akkor a fiúk nyálcsorgatva fognak téged bámulni, de én egytől-egyig kikaparom a szemüket!-etette férjem kislányunkat.

-Jimin... Mégcsak 9 hónapos! Örülj, hogy rágja a kaját!-nevettem fel rajta, miközben hátulról átöleltem Őt. Lányom íriszeibe néztem ki felkacagott hirtelen.

-A! App... A!-dadogott, aztán megsimogattam puha pofiját, erre megfogta a kezem.
-Any!-vigyorgott ránk édesen, még a fél ázsiai szemei is boldogságot tükröztek. Szívem megfogta a kezem, melyen a gyűrű volt, ami összekötötte szerelmünk jelképét, s összefonta ujjaink.

-Park Lara, mostmár 'Any' vagy!-idézte fel viccesen gyermekünk szavait.

Sírva és zilálva keltem fel... Olyan szép álom volt... Hogy lehetne valami ennyire tökéletes és gyönyörű?! Hogy lehet a szeretetet íly módon tiszta és becsületes? A szerelem miről másról szólna, mint a becsületről, elfogadásról és szenvedélyről?

-Ez itt a valóság, Lara Smith... Ez az amiben élsz...-töröltem le könnyeim arcomról. Kihúztam a függünyöket, mimódon a nap be tudja engedni kellemes sugárzását. Aztán szemre vettem a falamon lévő, keretbe zárt képem, melyen Jimin és én voltunk. Az elmúlt 3 évben nem néztem meg egy férfit sem, csak a szerelmemet a falon. Amint Koreát ott hagytam, New Yorkan folytattam életem. Ez, ahogy látjátok előre meg volt tervezve. Na, ilyenkor jönnek a kérdések. Miért hagytad ott életed szerelmét és mit csinálsz New Yorkban?

Aznap azért jöttem ide, hogy alá írjam a szerződést, amit apám halála előtt dokumentált nekem. Átadta az akkori vállalkozását, Én pedig beteg gyerekeknek tanítok Modern-, és hip-hop táncot.
Amikor eljöttem onnan, pontosan 1 hétig kise mozdultam a szállásomról. Jimin keresett, ahogy a többiek is... Pont ezért váltottam telefonszámot, fiókot, a hajam kiszőkítettem, mert a fekete rá emlékeztetett...
Egy új életet kezdtem!

Nehéz időszakom volt, de végig mosolyogtam, reménykedve Apámban. Néha átmentem Jessicájékhoz... És anyukámmal is talkozgattam. Jimin elment Los Angelesbe a régi kis kuckóhoz, netán ott lennék, viszont ügyesen rejtőztem... New Yorkban nem volt már ismerősöm csak én magam. A fiúk életéből kiszálltam, de Ők nem az enyémből. A nyakamon lévő pillangós nyakláncot sose vettem le, ez volt az az ajándék, amit nekem adtak elutazásom napján. Nem mellesleg követtem Őket. A Live-okat néztem, a bejegyzéseket mentettem és a dalaikat hallgattam. Körülbelül 1 évig tartott a banda, mikor felbomlottak. Nem tudták, de kimentem az utolsó koncertjükre és együtt sírtam velük, mikor az utolsó számukat énekelték. Gyönyörű volt. Tükrözte életem azon szakaszát, melyet lezártam. Noha megesett a szemem Jimin tetoválásán, mely oldalán díszelgett... Pont az a felirat, ami a kezemen volt. Apropó... Jimin... Hoba egy jó ideig leadta nekem a drótot, szó szerint, Jiminről. Eleinte nehezen viselte, hogy elhagytam, így pszichológushoz járt, még gyógyszert is szednie kellett, melyre ráfüggött ebből pedig botrány lett... Ami a legrosszabb, ezek sose történtek volna meg, hacsak... Nem lettem volna ilyen undorító, önző liba... Ehagytam Őt... Pedig nem ezt érdemelte... Később pedig vidámabbnak látszott... Nem tudtam eldönteni, hogy túllépett rajtam e vagy szimplán a fanoknak játszotta meg magát... Részben azért is bomlottak fel, mert együtt akartak bevonulni katonaságba... Ennek lassan 2 éve...

Egy puszit küldtem a képen lévő Jiminnek, aztán elindultam dolgoni. Ez a nap se volt más... Sajnos 2 tanítványom meghalt tegnap... Az egyik csont rákos a másik depresszió szindrómával küzdött... Megtartottam az edzéseket és boldogan léptem ki a teremből, hisz ezek a beteg gyerekek vidámak voltak...

Haza mentem és átöltöztem, majd elindultam a vonathoz, mely Los Angelesbe vezett. A szülinapom volt aznap... Elmentem Apám sírjához, és 6 órán keresztül ültem, "beszélgettem" vele. Hirtelen egy fehér pillangó szállt rá a hó fehér rózsacsokorra, mit mindig hozok. Az egyik rózsa, varázslatos módon vörössé vált.

-Lara...-szólított meg. Azt hittem képzelődöm, már a fáradtságra fogtam és a magányosságomra. 3 éve nem barátkoztam, nem feküdtem le senkivel, nem pasiztam be, nem volt senki az életemben, úgy gondoltam én már sosem leszek szeretetre méltó. Az, hogy miattam szenvedtek... Sose! Amíg csak élek nem fogom megbocsájtani magamnak... Kihasználtam, mégis gyönyörű hangját véltem felfedezni, azzal a koreai akcentussal kiejtve nevemet. Ismét sírni kezdtem... Ez már nálam megszokottá vált... De neki megígertem és nem is kételkedtem döntésemben. Ő volt az egyetlen férfi az életemben akit végtelenül szeretni fogok, mégha már családja és gyerekei is lesznek, valaki mástól, aki nem én. Csak Ő legyen boldog! Ez a legfontosabb. Megint nevemen szólított, aztán a pillangó elszállt, de én tekintetem rajta hagytam. Csak nyugodtan szállt és megállt a szemem. Azt hitten képzelődöm. Oly sok fájdalom, kín és idő után... Ami már belülről tépett szét... Ami annyira hiányzott, hogy számtalanszor öngyilkos lettem volna a szeretetéért... Most, pedig itt... Előttem... Ugye nem... Ő az lenne?

Jimin?

-VÉGE-