Is this reality?! (BTS/Jimin ff.) /BEFEJEZETT/

끝65/2끝 -VÉGE-

Nos, hát ez lett volna a hivatalos vége a könyvnek, azért írtam 65/2-őt mert mindenki eldöntheti melyik résszel akarja zárni. Így talán az én lelkem is megnyugszik és ti sem zaklattok privátba, hogy legyen második évad.

°Jimin szemszögéből°

Nem volt egy olyan nap se, mikor ne rá gondoltam volna. Miután elment, Big Hit Papa szigorított, mikor engedély nélkül mentem Los Angelesbe. 2 lehetőségem adódott; az egyik, hogy befejezem ezt és tovább szenvedek titokban, vagy szabadlábat kapok és kirúgnak. Mondanom sem kellett, hogy életem legnagyobb döntése elé állítottak, s elvesztettem az összes barátom. A többieknek is fájt, ahogyan itthagyott, viszont nem engedtem nekik a segítséget, e helyett mégjobban beléjük rúgtam lelkileg, tudják nekem mekkora kín és szenvedés. Dühös voltam, miképpen végig a szemembe hazudtak. Eltitkolták előlem az egészet, majd undorító módon hagyták elmenni Őt előttem. Nem gondoltak bele, hogy nekem is vannak érzéseim, én is ember vagyok és jogom van tudni, a barátnőm hol honol. Megaláztak. Kibírhatlanul tengtek bennem az érzelmek és ingadoztak akár egy kötél. Amire támaszkodni tudtam, azok ti voltatok. A rajongóink. Nem tudtátok, mennyit szenvedek a színfalak mögött, mivel feltétlen szeretettel bombáztatok. Ismét példát akartam nektek mutatni, de csak hazudtam... Egy roncs lettem, ugyanolyan undorító ember, kik körülöttem voltak. Mégse tudtam ellenükk olyan haragot táplálni, miképp elnyelje Őket a szégyenérzet. Tiszteletben tartották a tetteim, rámhagyták a cselekedeteim. Szóval nem hagytam fel a karrieremmel. Noha, megugrott minden pillanatban a gondolataimban Ő... Bár elveszett. Ahogy én, jó magam is. Milliók szerettek, szinte akárki a tenyerembe mászott volna, kivéve Őt... Akit mindennél jobban szerettem ezek után is. Nem értettem az okát, miért ment el... Ezért beleőrültem. Nem aludtam. Éheztettem magam, az étvágytalanságom miatt, majdan ez meg is látszott rajtam. Nem egyszer estem össze és feküdtem vérben, viszont ezt tök normálisnak tartottam a saját ajtaim közt, míg egyszer Namjoon rám nem talált. Ahogy fuldokolva a könnyeimben, szorongattam a közös képünket, amit előtte a földhöz vágtam és a szilánkok vágták fel a bőröm felszínét. A kudarc mélységes poklában éreztem magam.

Elvittek egy pszichológushoz, de nem segített. Hogyan értette volna meg a fájdalmaim? Nem beszéltem vele egy szót sem. Csak ignoráltam a kézfejem bámulásával, amivel régen az Ő kezét fogtam, az Ő haját piszkáltam, az Ő arcára simithattam és az Ő derekára markolhattam. Laráéra... Mégis miért? Ennyi sínylődés és gyötrelem után mégis miért? Miért szerettem ugyanúgy? Miért vágytam az illatára? Miért vágytam a tekintetére, a szeplős orcájára, a puha ajkaira és az érintéseire? Kálváriára* szánt az élet, majd elvesztem... A gyógyszerekben is és a szerelemben is ami szimultán tombolt a lelkem felszínén. Miért fáj? Miért reszket a szivem?

-Találj mást, fiam!-fogott vállamra apám.

-Legyőz most a félelem...-feleltem monoton hangnemen.

-Az élet nem lehet könnyű, viszont el kell fogadnod. Nem éltél átlagos hétköznapokat. Választunk neked.-karolta át édesanyám bólogatva.

-Vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt...-álltam fel és kezeim ökölbe szorítottam.

-Apádnak igaza van, Jimin...-fájt, hogy Őket is elvesztettem. A kényszer házasságot erőltették, míg el nem jött az utolsó dal. Az utolsó ének. Az utolsó hang.

A fiúkkal nem gyarapodott a sok évnyi kapcsolatunk. Hisz mindenkivel összevesztem, ahogy a családommal is. Egyedül maradtam elveszve... Csak kívánni tudtam, hogy neki legyen valakije. Legyen egy férfi az életében aki boldoggá teszi... Túlságosan gyerekesnek tarottam az ígéretét eleinte, amíg meg nem hallottam egy telefonbeszélgetést, mit Hoseokkal folytatott. Hangja gyenge volt és rekedt. Nem volt olyan életvidám kiállása mint régen, ennek ellenére mégis miért hagyott el? Ha Ő maga is... Szeret? Betartotta az ígéretét, így én is letettem az enyémet. Ahogy tudom, az elmúlt évek múlásával is vissza fogom magam mellé szerezni. Ismét az enyémnek akarom tudni.

Bevonultunk közösen a katonaságba. 6 felé osztottak minket, Tae furcsa módon ugyanazt a pozíciót kapta mint én, így kiképzés alatt-igaz sok időbe telt-kibékültünk. Minden mértékben támogatott a céljaimban, ahogy támogattam és titokban tartottam a kapcsolatát Jungkookkal. Sokat komolyodott barátom... Felnőttünk... Pedig még középiskolás korunkban...

Hosszúnak éreztem, ámbár letelt a 2 év. Megújult erővel láttam Őket. Bennem viszont mégis üresség lakozott... Felépültem, megedzettek, s velük is ápolt kapcsolatom lett ismét. 2 esztendő után egy régi Bangtan találkozónk volt, bár már senki se volt a régi, mi ugyanúgy szerettük egymást. Hobi pedig kisegített engem. Megadta Lara tartózkodási helyét, remélni véltem, majd megbizonyosodni, hogy ígérete felér az enyémmel és még mindig szeret.

Nem hagyhattam még el az országot, ezért várnom kellett. Addig felélénkültem, vártam idő múlását. Mosolyogva gondoltam arra, miképp meglátom és megölelhetem, úgy mint még soha. Feltétlen szerettem. Eltekintve cselekedeteitől, hisz mindegy mit mondott, mit tett, az érzéseim változatlanul égtek a vágytól. Megkerestem Mrs. Smithet, hogy közöljem vele terveim lánya felé.

-Sz...Szia Jimin...-nyitott ajtót. Szemei karikásak voltak, arca sápadt.

-Elnézést a zavarásért!-hajoltam meg előtte.
-Ha beteg, inkább hagyom is! Kérem gyógyuljon meg minél hamarabb!-halványan elmosolyodtam ezzel bizalmat adva neki.

-Milyen szép férfi lett belőled Jimin...-viszonozta mosolyom, majd dícséretét megköszöntem.
-Igazából mondanom kell neked valamit...-köszörülte meg a torkát.
-Gyere beljebb!-nem változott semmi, ahogy régebben visszaemlékeztem. Csak a légkör.
A kanapén, s körülötte zsebkendő halmazok, aztán a nappaliban néhány dolog leverve, némelyik el is törve.

-Tényleg nem akarom zavarni! Pihenhjen sokat!-fordultam felé komolyan.

-Fiam... Tudom, hogy Lara miatt jöttél, de valamit tudnod kell...-törölte meg az arcát.

-Asszonyom! Tiszteletben tartom lánya kérését és érzéseit, de épp elég idő volt, amit végig szenvedtünk.-magyaráztam, viszont Ő egyre rosszabbul nézett ki.

-Lara meghalt... Öngyilkos lett...-nem kaptam levegőt. Körülöttem minden megfagyott. Ereim megfeszültek, kezem ökölbe szorítottam. Már nem éreztem belül ürességet, ugyanis én magam is üressé váltam. Ismét elvesztettem egy számomra fontos embert. Csak itt az volt a probléma, hogy életem szerelméről volt szó.

Így minden leesett. Minden álom megkövül, s a semmibe merül a lét... És vár egy jégvilág hol csak szél penget gitárt... Sok régi társ, sok jó barát, ki hozzám mindig közel állt. Oly furcsa miért nem érzitek az itt ólálkodó halált?!

Nem foglalkozva semmivel ültem az autómba. Nem lehet... Nem lehet! A sok ember! A sok hazugság! A VALÓSÁG! Gyűlölöm! Egytől-egyig! Mond miért? Miért hazudtok? Miért bántotok? Ezt érdemelném?

-HOSEOK!-hívtam fel méreggel teli dühömmel.

-Mi az Jimin?

-HÁTBA SZÚRTATOK ISMÉT!

-Jimin?

-Igaz? MEGHALT?

-El akartam mondani...

-AKARTAD? UTÁLLAK! MIÉRT VESZIK EL A BOLDOGSÁGOM?!-lecsaptam a telefont és a gázra léptem. Elmentem Korea leghíresebb hídjára és egy hatalmasat ordítottam. A sok ember rám kapta a tekintetét. Szívem hevesen vert a kín miatt. Játszadozott velem az élet és a sok hitvány... Nem ezt érdemeljük Lara! Nem! A mi kapcsolatunk többet ér a hazugságnál! A mi kapcsolatunk tiszta! Ne félj drágám! Megígértem, hogy nem hagylak egyedül... Menjünk együtt Lara! Menjünk édesem! A valóság túl mocskos kettőnk számára.

Felálltam a szélére, s a fejemet felemeltem. Nem érdekelt a sok ember kiáltása. Láttam Őt fentről. Ahogy lábaim összerogytak, tekintetem szemébe fúrtam. Végig kúszott orcámon egy könnycsepp, mintha az arcomra simított volna. Halványan elmosolyodtam és leugrottam, miközben Őt néztem.

Mostmár együtt lehetünk.

Vége