let's dance! | jikook

Cinquante-quatre

Soyeonnal a buszon is végig beszélgettünk. Hiába nem teltek el hetek, mégis rengeteg mindenről tudtunk csacsogni, s remekül éreztem magam. Bocsánatot kért tőlem, amiért nem állt mellém akkor. Persze nem haragudtam, hiszen valószínűleg az ő helyében én is annyira le lennék sokkolva, hogy egy szót se tudnék szólni. Nem tartom hibásnak őt, mert azért elég váratlanul érhette ez az egész.

Picit meglepődtünk, mikor megdicsért minket egy öreg néni, hogy milyen szép pár vagyunk. Talán nem hasonlítunk külsőre, de vannak közös vonásaink, amik arra engednek következtetni, hogy rokonságban állunk, ha már nem is tudják, hogy ikrek vagyunk.

- Ez ciki volt. – nevetett a tesóm, mikor leszálltunk a buszról. – Amúgy mennyit kell sétálni? – kérdezte.

- Huh, nagyon sokat. – éltem bele magam a kis hazugságba, majd elindultam be a házba. Beírtam a kódot, s előre engedtem Soyeont.

- Hazudós. – forgatott szemet mosolyogva.

Mivel egyikünk se szereti a liftet, ezért fellépcsőztünk. Ez is közös bennünk, hogy mind a ketten utálunk ezzel utazni. Még szerencse, hogy kertesházban lakunk, mert nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha este mennék haza és még fel kellene lépcsőznöm, ki tudja hány emeletet. Akkor lehet, hogy a portán aludnék.

Nem félünk a liftekben, csak rettentő rossz érzés, ahogy fel- és levisz. Rendesen a hányingerem van utána, pedig nem gyakran használok liftet. Még a plázákban is igyekszek elkerülni ezeket a pokoli szerkezeteket.

- Megjöttem. – mondtam, mikor beléptem az ajtón. Eddig csak otthon mondtam ezt, de jelenleg ez az otthonom.

Soyeonnal azonnal elkezdtük lehúzni a cipőinket, s feltenni a tartóra. Direkt csendben volt, s inkább nézelődött, bár egyenlőre nem sokat láthatott.

- A konyhában vagyok! – kiabált ki Jimin, mi pedig el is indultunk arra az én vezetésemmel.

- Izgulok... - suttogta mosolyogva, mire megnyugtattam, hogy semmi szükség arra, hiszen Jimin nem harap. – Jó, de ez az első alkalom, hogy úgy találkozok vele, hogy tudom, hogy együtt vagytok, meg minden... - motyogta.

- Szia. – léptem oda a páromhoz, hogy adjak neki egy csókot, ő pedig meg is fordult, de lefagyott, mikor meglátta a testvéremet. Persze engem ez nem akadályozott meg, nyomtam egy puszit a szájára. – Szóval... - köszörültem meg a torkomat. – Van egy vendégünk.

- Szia. – intett Soyeon kissé esetlenül, amit Jimin is viszonzott. Gondolom kellemetlenül érezte magát, s össze is volt zavarodva, elvégre úgy volt, hogy szóba se áll velem, illetve haragszik rám anyáékkal együtt. – Szóval én csak el akartam mondani, hogy nekem egyáltalán nincs bajom azzal, hogy együtt vagytok. Inkább örülök, hogy Kook boldog, az pedig nem számít, hogy kivel. – mosolygott. – Sajnálom, hogy el kell menned... Jungkook mindent elmondott. – hajtotta le a fejét szomorúan. – Az osztály imádott téged, szóval erre legyél nagyon büszke, mert a legzűrösebb osztály kedvence lettél. A suli sokat veszített veled, de te ne legyél szomorú, mert még bárhol újrakezdheted. – jött ide és vette a bátorságot, s megölelte Jimint, aki pár másodperc múlva vissza is ölelt.

Én csak mosolyogva figyeltem, s örültem, amiért legalább egy családtagom ilyen véleményen van. Jelenleg tényleg boldog voltam. Ha még anya és apa is itt lenne és így viszonyulnának a dolgokhoz, mint Soyeon, akkor akár madarat is lehetne velem fogatni. Sajnos ők nem fogadják el ezt, nem is keresnek, én pedig nem fogom zaklatni őket. Ha nekik ez a jó, akkor én nem szólok bele, hiába fáj rettenetesen. Most viszont azokra kell gondolnom, akik elfogadnak és szeretnek. Azt kell értékelni, ami van és nem azt, ami nincs.