let's dance! | jikook

Vingt et un

Jimin nevetve forgatta meg a szemeit, s rázta meg a fejét. Homlokát eltakaró ezüstös tincsei megrezzentek, s lágyan simogatták bőrét. Azt a hófehér bőrét, mely sötét öltözékéből csak úgy virít, akár a zord hegyek tetején lévő csodás hótakaró.

- Randiról volt szó, Jungkook.

- A randihoz hozzátartozik a csók is. – vigyorogtam.

- Ez nem igaz. – rázta a fejét. – Randiztam már, és nem csattan el rögtön csók. – kuncogott.

- Mert nem merted megtenni.

- Csak nem akartam elsietni a dolgokat. Ami késik nem múlik.

- Viszont néha jobb túllenni a dolgokon, nem?

- Néha. – bólintott.

- Akkor megcsókolhatlak? – kérdeztem hatalmas vigyorral a képemen. Jimin nagyokat pislogott, majd megrázta a fejét. – Miért nem? – kérdeztem döbbenten.

- A randiba mentem bele, és ne gyere azzal, hogy hozzátartozik. – rázta a fejét. – Még mindig a tanárod vagyok, nem pedig a...

- Ember, csak kussolj, és engedj már kicsit közelebb magadhoz! – vágtam közbe kissé idegesen. – Lehet, hogy a tanárom vagy a suliban, de az iskolán kívül nem lehetnél más? Csak... Engedj nekem egy kicsit. – beszéltem már sokkal lágyabban, s nyugodtabban.

Jimin nagy szemekkel nézett rám, majd újra a táj felé fordított a tekintetét. Dús, húsos, cseresznyepiros ajkait kezdte rágni. Alsó, s felső fogsora közé csípett egy kicsiny részt, s ott tartotta egy ideig. Nem nézett rám, csak az elé táruló szépséget kémlelte gyönyörű lélektükreivel.

- Szerintem már így is többet engedtem a kelleténél... - mondta végül, s felkelt, majd elindult vissza. Szinte felpattantam, s indultam is utána.

- Jimin, várj! – mentem utána.

- Jungkook, én nem a te korosztályod vagyok! – ment tovább meg se várva. – Nem vagyok a diáktársad, nem vagyok a kis barátocskád, akivel bármikor játszadozhatsz. Oké, új tanár vagyok, fiatal is, és megengedtem, hogy tegezzetek, de úgy érzem, valamilyen szinten nekem is kijár a tisztelet, és...! – nem tudta befejezni, mert majdnem elesett egy kiálló gyökérben. Szerencsére még időben elkaptam a kezét, viszont annyira erősen rántottam vissza, hogy szegény a mellkasomnak csapódott. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Hatalmas szemekkel nézett fel rám. Olyan volt, mint egy őzike, ki most a vad éles karmai közé került.

- Igazad van... - mondtam neki. – Nem vagy a diáktársam, sem a barátocskám, a játékszerem pedig főleg nem. A kor pedig csak egy szám... - simítottam szabad kezemmel derekára. – Mi pedig csak emberek vagyunk... És igenis lehetünk többek, ha akarjuk. – mosolyodtam el. – Nem foglak megcsókolni, ha nem akarod, viszont azt már előre közlöm veled, hogy nem fogok itt megállni. – simítottam meg oldalát.

- Ezt... Hogy érted? – pislogott nagyokat.

- Úgy, hogy az enyém leszel.

- Azt nehezen hiszem. – rázta a fejét.

- Egy randevúba is belementél. – vigyorogtam.

- Rám lett erőltetve. – rántott vállat.

- Akkor ezt nem erőltetem rád. – kuncogtam. – Eljönnél velem egy újabb randira? – kérdeztem szemeibe nézve. Nagyot sóhajtott, s kissé idegesen nézett a szemeimbe.

- Ha nemet mondok, akkor nem fogsz békén hagyni, igaz?

- De. Holnapig, amíg fel nem teszem újra ezt a kérdést. – mosolyogtam.