let's dance! | jikook

Cinquante-six

Természetesen nem számítottam erre, hogy így fog fogadni az anyám. Elmondta nekem, hogy mihelyt elmentem itthonról, minden szavát megbánta, s nagyon sokszor akart hívni engem, illetve üzenetet küldeni, de félt, hiszen nagyon csúnyán beszélt velem. Igaz, lehet, hogy fel se vettem volna, vagy kidobtam volna a telefonomat az ablakon, csakhogy ne lássam még az sms-t se, mert annyira féltem, hogy ott is szídni akar.

- És akkor te lennél Jungkook barátja, igaz? – kukkantott a hátam mögé anya, mire Jimin kedvesen elmosolyodott. - Park Jimin, jól tudom? – törölte meg gyorsan a szemét egy zsebkendővel, s miután engem kikerült, megfogta a párom kezét, s kedves mosollyal meghajolt. – Én vagyok Kook anyukája. Sajnálom, hogy esélyt sem akartam adni nektek eleinte. – húzta a száját.

- Ugyan, teljesen normális volt a reakciója. – nyugtatta Jimin anyámat, aki csak közölte, hogy azért lehetett volna finomabb is, amivel teljesen egyet kellett értenem, elvégre nem szép dolog olyanokat vágni valaki fejéhez. Valamilyen szinten megértem őt, mert nem lehetett kellemes úgy megtudni, hogy az egyetlen fia más, de az már a múlt, túl kell lépni azon és csak a jelenre koncentrálni.

- Gyertek, amíg meleg az étel. – intett a kezével, s azonnal az étkezőbe is ment, míg mi gyorsan feltettük a már lehúzott cipőinket a tartóra.

Jiminre néztem, aki látszólag elég ideges volt, annak ellenére is, hogy anya nagyon aranyos és elfogadó volt. Semmi hátsószándékot nem láttam ebben az egészben. Bár apa... Nos vele akkor se beszéltem, mikor megtudta a dolgot, mert nem szólt hozzám, most pedig nem tudom, hogy ő mit fog gondolni. Akkor is féltem, de most rendesen a torkomban dobog a szívem.

- Soyeon... - suttogtam a tesóm nevét, mielőtt elment volna. Gyorsan felénk fordult egy hümmögés kíséretében, s érdeklődve pillantott rám. – Apa... Szóval vele mi a helyzet? – kérdeztem rá, miközben az étkezde felé biccentettem a fejemmel, hiszen valószínű, hogy ő is ott lesz. A testvérem csak elmosolyodott.

- Ne aggódj. – rázta a fejét. – Neki akkor se volt problémája ezzel. Amikor elvonult, csak gondolkodni ment, nem azért, meg utált. Ő mondta, hogy mindenképpen győzzelek meg titeket, hogy gyertek el. – mesélte. – Na, mehetünk? – kérdezte, mire Jiminre néztem, s elmosolyodva megfogtam a kezét, s bólintottam egyet.

Mihelyt beléptünk, apa felénk pillantott. Felállt az asztaltól, s elindult felém. Mikor ideért, megölelt, s megütögette a hátamat. Mosolyogva, s ismételten könnyezve viszonoztam a gesztust. Nagyon jól esett végre itthon lenni a családommal, akik elfogadják, hogy a szívem választottja nem egy nő lett, hanem egy férfi, aki a tánctanárom volt.

Miután elvált tőlem, Jiminre nézett, s meghajolt előtte egy kedves mosollyal.

- Jeon Daeseong, Jungkook apja. – mutatkozott be a kezét nyújtva, amit Jimin el is fogadott, s ő is meghajolt mosolyogva.

- Park Jimin.

- Jungkook barátja. – lett szélesebb apa mosolya, mire Jimin elmotyogott szégyenlősen egy igent. Aranyosnak találtam, főleg, hogy eddig nem igazán mutatta ezt az énjét. Jimin magabiztos férfi, viszont most eléggé meghúzta magát. Valószínűleg csak eleinte lesz ilyen, utána fel fog ő oldódni.

Az ebéd nagyon jól telt, egészen estig maradtunk is. Anyáék felajánlották, hogy aludjunk nyugodtan itt, ha pedig szeretnék, vissza is költözhetek, hiszen őket nem zavarja, ha Jimin átjár, vagy én megyek hozzá, sőt, örülnek neki. Bár volt itthon ruhám, hiszen akkor nem sikerült mindent kipakolnom, nem akartam visszajönni. Jimin mondta, hogy őt nem zavarom, inkább boldog, amiért nincs egyedül, s nekem is jó, hogy picit önállósodok.