let's dance! | jikook

Cinquante-sept

- Szia! – dugta ki a fejét a szobából Jimin, majd vissza is ment, hogy tovább pakolja a cuccait. – Szerinted mit vegyek fel a versenyre? Mármint mennyire kell jól kiné... - hallgatott el, mikor beléptem, s csak levágtam magam a fotelbe, s idegesen dobolni kezdtem a lábammal. – Minden rendben? – jött ide hozzám és tette a kezét a térdemre.

- Nem, semmi sincs. – csattantam fel. – Yugyeom volt, érted?! Ő küldte azt összes kurva képet! – túrtam a hajamba, mire Jimin meglepettségében leült a földre.

- De miért tette? – kérdezte, miután nagyjából megemésztette a hallottakat.

- Azt mondta, hogy azért, mert szerelmes volt belém, én pedig sose vettem ezt észre, te pedig elcsavartad a fejem... - fújtattam, elvégre még mindig úgy gondoltam, hogy mindez elég gyerekes húzás volt tőle. Egyszerűen elmondhatta volna, hogy hogyan érez, nem kellett volna ezt tennie. Sokkal többet veszített ezzel, mintha bevallotta volna az érzéseit.

- De ez akkora hülyeség! – akadt ki Jimin. – Komolyan ezért csinálta? Ez felfogta, hogy miket csinált és milyen következményei is lehettek volna?! Tényleg a szerencsén múlott az, hogy ennyivel megúsztuk. – idegeskedett, s kezdett fel-alá járkálni a szobában, miközben igyekezett halkan káromkodni, mintha kisgyerek lennék és nem szabadna ezt tennie. – Legalább bocsánatot kért? – fújt ki egy nagy adag levegőt, s fordult felém.

- Nem. – sóhajtottam. – De nem is érdekel... - doboltam tovább, s próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire hátba lettem szúrva a legjobb barátom által.

Hihetetlen, hogy ezt tette... Akkor reménykedtem abba, hogy utána majd nevet egyet és közli velem, hogy csak szívózik velem, valójában nem ő tette, de... De az igazság úgy tűnik, hogy fájóbb, mint azt gondolnánk. Akár mi vagyunk a hibásak, akár nem. A hazugság rossz, de néha olyan, mint egy pajzs. Ám amíg az véd, az igazság energiája nő és sokkal nagyobb erővel fog lesújtani ránk, amit már nem fogunk tudni kivédeni.

Szerintem kellett 1-2 óra, mire összeszedtem magam én is és Jimin is, majd tovább pakoltunk, eleinte csöndben, később pedig zenével, hiszen a párom nem szereti a csöndet. Mindig azt mondja, hogy megőrül ebben a zajtalan térben. Jobban szeret úgy agyalni, ha valamilyen dallamot hall közben. Amióta vele lakok, én is teljesen hozzászoktam ehhez, s szerintem már én se tudnék teljes csendben lenni. Egyszerűen idegesítene, mert a gondolataim, akár a szörnyek, felemésztenek.

Valójában a saját gondolataink a mi belső démonaink. Akik nem hagynak aludni, akik kissé torzítják a valóságot, de olykor szemed elől a mocskot letörlik, s tisztábban látsz, mint bármikor.

Anyáékhoz be se mentem, pedig megígértem nekik, hogy mikor jövök haza Yugyeomtól, benézek, de szerintem egy fél óráig se maradtam ott. A buszt így se vártam meg, hanem elsétáltam a következő megállóig. Nem akartam ott állni, annyira közel hozzá. Egyszerűen minél hamarabb el akartam tűnni onnan. Rettentően éreztem magam. Még bűntudatom is volt azért, amiért semmit se vettem észre. Sose láttam, hogy úgy közeledett volna. Vagy én vagyok vak, vagy tényleg nem mutatta ki rendesen, számomra érthetően, hogy mit is szeretne valójában.

Az is felmerült bennem, hogy talán csak a barátságunkat féltette, de ezzel csak rontott a helyzeten. Sokkal jobb lett volna, ha elmondja.

Mindezek mellett nem gondoltam volna, hogy majd pont ő lesz az, aki a lehető legjobban fog ártani nekem. A legjobb barátom! Ha tényleg szeret, akkor hogy volt képes ezt tenni? Még akkor is, ha féltékeny volt... Annyit segített nekem, amikor Jimint vissza akartam szerezni, hiába ő választott szét minket, mégis segített. Csak azért, hogy aztán ténylegesen eltűntesse a közelemből? Vagy mert... Mert tényleg szeretett és nem akarta látni, ahogy szenvedek azért, mert szépen elrontottam a dolgokat?