let's dance! | jikook

Quarante-neuf

Furán néztem Jiminre, aki ha nem ült volna, tuti összeesett volna. Azonnal kikaptam a kezéből a borítékot, hogy megnézzem, mégis mi lehet benne, ami miatt ilyen reakciót produkált.

Szemeim hatalmasra tágultak, mikor megláttam rengeteg képet, amiken mi voltunk. Vagy Jimin derekát fogtam, vagy puszit adtam neki, vagy fordítva. Volt vagy harminc kép, ha nem több. Legszívesebben letagadtam volna, ahogy a mellettem ülő is, de felesleges lett volna. Bizonyíték lett volna arra, hogy hazudunk. Be kellett ismernem; lebuktunk.

- Mind tudjuk, hogy mi történik, ha egy tanárt és egy diákot elkapnak eközben. – sóhajtott az igazgató, én pedig egyszerűen megszólalni sem tudtam.

Mégis ki tehette ezt? Ugyan az, aki Jiminnek küldte anno azt a képet? Mégis miért? Egyszerűen nem értem, hogy mi készteti erre az embereket. Ha én ártottam is neki, akkor rendben van, de Jimin nem. Ő börtönbe is kerülhet, s hiába harcolnánk foggal-körömmel, nagy a valószínűsége, hogy vesztünk.

Az ölembe hullottak a kezeim, de a borítékot nem engedtem, sem a benne lévő képeket. Inkább megszorítottam. Ha tehetném, fel is gyújtanám. Ez volt az, amitől mindketten féltünk, s mindezek ellenére vállaltuk a kockázatot. Hibásnak éreztem magam, mert ha én akkor nem akarok játszadozni Jiminnel, talán ez nem történik meg. Lehet, hogy nem jönnénk össze, de ha visszapörgethetném az időt és ezzel megóvhatnám őt, akkor talán feladnám az önzőségem, s a közös pillanatokat is.

- Ő... - szólaltam meg rekedtes hangon. – Jimin nem tehet róla. – néztem az igazgatóra.

- Jungkook! – kapta rám a tekintetét Jimin, de én rá se hederítettem, csak folytattam.

- Én kezdtem el ezt az egészet, ő végig ellenállt! Én erőltettem, én csináltam.

- Fejezd be. – szólt rám Jimin. – Kettőnk közül én vagyok a felnőtt, ha nagyon akarom, akkor nemet mondok neked.

- Ez így van. – bólintott az igazgató, majd felállt a székből. – Maga... - mutatott rám, mire nagyot nyelve felnéztem rá. Rengeteg intőt kaptam már, sokszor voltam ebben az irodában, de sosem féltem. Most viszont rettegek, hogy mit fog mondani. – Annyi a szerencséje, hogy levizsgázott és egy hónap van hátra, emellett az iskolánkat fogja képviselni az országoson, amit nem lehet visszamondanunk és mást se találnánk... - szusszantott idegesen. – Ezért nem fogom kicsapni. – mondta, viszont ez... Ez nem nyugtatott meg. Valamiért nem érdekelt az, hogy velem mi lesz, nem érdekelt se a jövőm, se semmi más, csak az, hogy annak a része lesz-e Jimin... - Viszont maga, Park Jimin... - pillantott az ezüsthajúra. – Nem maradhat. – jelentette ki. A szívem nagyot dobbant, s a fejemet azonnal a párom felé kaptam. Ő csak beharapta alsóajkát, majd bólintott egyet.

- Nem teheti ezt! – reagáltam hevesen. – Mondtam, hogy ő nem tehet róla! Imádja a munkáját és tőle jobbat tényleg nem talál! Ismeri az osztályomat, senkit se fogadnak el, senkinél se csináltak semmit, de nála mégis! – magyaráztam kézzel lábbal, s akár a hangom, úgy az arcom is teljesen kétségbeesett volt. Láttam, hogy Jimin emeli a kezét, s felém közelít, hogy megfogja a vállamat, vagy a karomat, mindegy! Csak megérintsen, hogy lenyugtasson. Viszont mihelyt találkozott a tekintetünk, megállt. Az ölébe ejtette a kezét, hisz nem akart rontani az alapból sem fényes helyzeten. – Tőle jobb tanárt nem találna. – remegett meg a hangom egy pillanatra.

Nem vagyok sírós típus, nem vagyok érzékeny, de most a legszívesebben bömbölni tudnék, mint egy kisgyerek. Annyira kétségbeesett vagyok, s nem tudom, hogy mit kellene tennem. Elfogadom, hogy lebuktunk, de azt nem, hogy talán tönkreteszi a jövőjét.

- Nem maradhat itt olyan, aki az egyik diákkal kavar, ki tudja mióta! – mondta visszafojtott dühvel az igazgató. Szinte fogai közül szűrte a szavait. – Nem akarom, hogy pletykák menjenek az iskolában, vagy az intézményről. Ezért holnapra várom a felmondópapírját. – ült vissza. – Most menjenek, és ha lehet, ne legyenek többek a maradék időben, mint tanár és diák.