let's dance! | jikook

Cinquante-cinq

Hajnali háromig biztosan bulizhattunk és ihattunk, mert egyszerűen annyira jó volt a hangulat, hogy nem voltunk fáradtak. Mindenki arcán mosoly volt, s ez fantasztikus érzéssel töltött el.

Nem is tudom, hogy mennyi lehetett az idő, mikor azt hallottam, hogy valaki matat mellettem. Lassan nyitogatni is kezdtem a szemeimet, hogy meglessem, ki az, aki babrál a közelemben. Jimint láttam, amint az egyik földön lévő poharat veszi fel, s rakja bele egy szemeteszsákba. Miután nyöszörögni kezdtem, felém nézett, én pedig megfogtam a kezét, amiben éppen egy pohár volt.

- Nem fekszel vissza? – kérdeztem rekedtes hangon. – Majd a többiekkel együtt megcsináljuk.

- Legalább kevesebb marad. – suttogott, nehogy felébresszen valakit. – Pihenj tovább. – mondta, de én nem engedtem el.

- Egy csók és segítek neked. – vigyorogtam. Mondjuk mindenképpen segítenék, de ha ad egy puszit is mellé, akkor sokkal könnyebben fogom végezni a dolgomat, hiszen megkaptam az előleget.

- És ha nem adok? – kérdezett vissza szemtelenkedve, mire elmosolyodtam, s közöltem vele, hogy akkor megszerzem magamnak, amit akarok, és amit megérdemlek. Erre csak elnevette magát, s közelebb hajolva nyomott egy aprócska csókot a számra. – Innen nincs visszaút, már kénytelen leszel kikelni és segíteni nekem takarítani. – mondta, s fel is egyenesedett, elvégre eddig guggolt.

Természetesen eszemben se volt továbbra is lazítani vagy húzni a lóbőrt, inkább kimásztam a hálózsákból, s picit megigazítottam a pólómat, hiszen az valami csoda folytán megtekeredett rajtam. Nem értem, ezen a kicsi helyen forgolódni se lehet igazán, de nekem ezt is sikerült összehoznom. Legalább is gondolom, hiszem mi másért lenne ilyen hihetetlen formációban rajtam a felsőm?

Bevallom, borzasztó volt sajgó fejjel le-fel hajolgatni, hiába nem ittam le magam a sárgaföldig. Nem tudom, hogy Jimin miért ennyire fitt. Bár tény, ő kevesebb alkoholt fogyasztott, mint én, de tudtommal jobban is bírja tőlem a piát.

- Jól érezted magad? – kérdeztem Jimint, mikor ismét közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen amíg ő az aula egyik végét, addig én a másikat takarítottam.

- Igen, nagyon jól. – mosolygott, s felém fordult. – Nagyon kedves volt ez tőletek. Sosem hittem volna, hogy azt fogod nekem hazudni a verseny előtt, hogy lesérülsz, menjek érted a suliba, aztán ott állsz mosolyogva a többiekkel. Persze arra se számítottam, hogy ők is megtudják, hogy mi a helyzet kettőnkkel. Mindenesetre nagyon örülök, hogy elfogadták és örülnek, illetve nem haragszik rám senki, amiért nem szóltam. – dőlt neki az egyik asztalnak, s mosolygott rám, mire a szemei eltűntek.

- Örülök, hogy boldog vagy még akkor is, ha miattam elveszetted a munkádat. – támaszkodtam meg a falapon, így bezárva őt.

- Nem miattad volt. – rázta a fejét. – Meg amúgy is, én örülök annak, hogy így alakult, mert nem egy cellában csücsülök. – kuncogott halkan, mert mindenki más aludt, őket pedig nem szerettük volna felkelteni.

- Hát igen, másképp járhatnék be hozzád, hogy legyen legalább havi egy börtön-szexed. – morogtam szemtelenül mosolyogva az ajkaira, mire megcsapta a vállamat, de azért hagyta, hogy egy hosszabb csókban részesítsem.

Mire a többiek felkeltek, mi a munka nagyrészét elvégeztük, amiért nem győztek hálálkodni nekünk. Meglepett viszont az, hogy Hyerin tanárnő is maradt segíteni nekünk, s egyáltalán nem volt morcos, sőt, ugyan úgy tegezhettük, pedig elvileg mára már lejárt a határidő. Ő is ivott azért rendesen, de sokkal kedvesebb volt. Legalább megtapasztaltuk ezt az oldalát is, így év végén.