let's dance! | jikook

Cinquante-neuf

Másnap, azaz szerdán már nyolckor megjelentünk a helyszínen, hiszen ismételten be kellett jelentkeznünk. Sorszámot kellett húznom, s elég szerencsés is voltam, hiszen másodikként léphettem a színpadra. Ha jól tudom, 19-en voltunk összesen. Az utolsót előre is sajnálom, mert ha izgul, akkor 18 embert végig kell néznie, mire ő következik.

Miután mindezzel megvoltunk, már mentünk is, hogy nyújthassak, nehogy tánc közben valamimet meghúzzam és úgy járjak, mint a reklámokban az öregek, akik csak felkelnek a székből, és már fogják is a testrészeiket. Nem akarok így járni, az az előadásom közben borzalmas lenne.

- Leadtam a zenédet is. – jött be Jimin az üres táncterembe, s maga után be is csukta az ajtót. – Még mindig nem izgulsz? – kérdezett rá, mire csak megráztam a fejemet, hiszen tényleg nem izgultam. Könnyedén veszem, eleget készültem és biztos vagyok magamban. – Egyszerűen csak csodálkozni tudok ezen... - rázta a fejét mosolyogva. – Én nem tudnám ilyen lazán venni. Nem kuporognék egy sarokban, vagy tépném a hajamat, de azért ennyire nyugodt nem lennék. Ugye nem vagy rosszul? – próbálta meg megfogni a homlokomat, de én elkaptam a kezét, miközben nevetni kezdtem.

- Hihetetlen vagy. – ráztam a fejem, majd az ajtó felé néztem, s mikor láttam, hogy nem nyílik, illetve hangokat se hallottam a túloldalról, egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. – Nyugodj meg, nem vagyok rosszul és nem is leszek. Csak felmegyek és táncolok egyet.

- Túl nyugodt vagy... Te biztos élsz? – vonta fel egyik szemöldökét, mire vigyorogva megforgattam a szemeimet.

- Igen, élek. Amúgy anyuék hamarosan érkeznek, úgy tudom... - néztem a karórámra, amit még nem vettem le, pedig meg kellett volna tennem. – Nem találkoztál velük? – pillantottam rá, mire megrázta a fejét. – Na mindegy, szerintem valahol leülnek, ahol van hely és látnak is. – rántottam vállat, hiszen ide nem jöhetnek, hacsak Jimin be nem hozza őket.

Lassan kilencet ütött az óra, én pedig már felöltözve vártam, hogy végezzen az első. A ruhám egyszerű volt, s könnyen tudtam benne mozogni.

Egy fekete nadrág fedte a lábaimat, felsőtestemet pedig egy fekete ing, melynek bal oldalán egy hatalmas kék liliomvirág terült el. Nem volt rajtam cipő, se zokni. Sokan elég csicsásan felöltöztek, s rengeteg szín szerepelt rajtuk, illetve smink is. Ezek ellenére nem éreztem magam feszengve, még akkor is, amikor néhányan furcsán néztek rám. Tény, hogy egy jó előadás része a jó ruha is, de az enyémhez ez tökéletesen illik. Nem akarom csak a kinézetemmel felkelteni az emberek figyelmét. Azt akarom, hogy azért nézzenek engem leesett állal, mert látják a táncom. A rajtam lévő felszerelés csupán egy kiegészítő.

- Rendben, nagyon ügyes leszel... - igazította a galléromat Jimin, bár feleslegesen, mert miközben táncolok, úgyis össze-vissza fog állni. Felnézett rám, majd elmosolyodott. – Itt várlak.

Csak bólogatni tudtam, s a legszívesebben egy csókot is nyomtam volna a szájára, de itt voltak és figyeltek minket.

Hamarosan a nevemet is bemondták, ahogy Jiminét is, elvégre ő a felkészítőtanárom, illetve az előadásom címét. Nagyon sokáig gondolkoztunk ezen Jiminnel. Valami olyat szerettem volna, ami tényleg én vagyok, ami teljes mértékben engem ír le, s ezt a koreográfiában is mutatni akartam. Még akkor is, ha senki sem tudja, hogy mi áll a háttérben.

Ráébredés.

A színpadra léptem, miután közölték velem, hogy minden rendben van, s miután Jimin is megnézte, hogy jó zenére mentek rá. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, kifújtam magam, majd lassan mentem középre.

Rengeteg ember volt. Sok ismeretlen, sok család, akik a gyerekeiket nézik, ahogy egy megengedett szenvedély részeseiként, egy legális drog függőjeként megmutassák, hogy ők milyenek. Hogy ez az a fajta addikció, ami miatt órákat képesek fáradhatatlanul eltölteni egy tükrösfalú teremben ugyan azt a zenét meghallgatva ezerszer. Ugyan azt az öt másodpercet, ugyan azt a pár lépést ismételgetni, mígnem megelégednek saját munkájukkal.