let's dance! | jikook

Trente-cinq

Hitetlenkedve nézett rám, de én még mindig csak mosolyogtam.

- Jungkook, ne most viccelődj, kérlek. – lett dühös a tekintete, bár felfedeztem benne egy kevés zavarodottságot.

- Nem viccelek, ezúttal tényleg. – sóhajtottam.

- Hát persze... - rázta a fejét. – Teszek rá jégzselét, otthon is jegeld és húzz rá szorítót. Holnap ne táncolj.

- Mi? De holnap együtt lesz próbánk. – pislogtam nagyokat, s rendesen bepánikoltam, mert akkor lennénk csak kettesben és csak akkor lenne esélyem visszaszerezni őt, de így... - Jól van a bokám! – szálltam le az ágyról, de ajkaimba kellett harapnom, ugyanis nem úgy volt, ahogy én azt elmondtam. Rohadtul nem volt jól a lábam...

- Azt látom. – forgatott szemet. – Ha jobban leszel, próbálunk, addig pedig pihentesd. Elkísérlek az öltözőbe, maradj ott és öltözz át, a következő órádra meg majd Yugyeom segít elmenni, jó?

- Jó... - motyogtam. Úgyse tehetek mást, na meg igaza van, pihentetnem kell. Ha megerőltetem a tánccal, csak rosszabb lesz az egész, úgyhogy minden erőmmel azon leszek, hogy felépüljek.

Egész nap Yugyeom volt a segítségemre, ugyanis tényleg rettenetesen fájt a bokám, s ez nagyon nem tetszett. Ha valami lesz vele, én komolyan öngyilkos leszek...

Soyeon egész nap azt hajtotta, hogy soha a büdös életben nem focizhatok, mert akkor mindig történik valami. Na igen, először fejen rúgtak, most meg bokán. Lehet, hogy csak az ,,A" osztállyal nem kellene játszanom. Mondjuk egy ideig tényleg nem fogok.

Otthon anya a fejét fogva szaladt fagyasztott borsóért, miután kutyafuttában felkutatta a házat és nem talált semmilyen kenőcsöt. Szóval maradt a régi, de még mindig jó módszer. Ebben annyi a jó, hogy nem kell mindenféle házimunkát csinálom, vagy nekem rohangálnom a boltba. Viszont ismerem magamat, tuti egy pár óra után minden bajom lesz, mert örökmozgó vagyok, komolyan olyan vagyok, mint akinek féreg van a seggében. Én nem tudok sokáig egyhelyben ülni és várni a csodára.

- Na mizu? – ült le mellém apu. – Milyen érzés? – kérdezte kuncogva, mivel ő is így járt a balesete után.

- Eddig nincs vele bajom. – közöltem nevetve.

- Nyilván nincs, te mozgathatod. – biccentett a lábamra. – Pihenj sokat, mert nem lenne jó, ha baj lenne vele a későbbiekben. – erre csak bólintottam.

Apával nem szoktunk mindent megbeszélni, na nem, mintha anyával annyit beszélnék. Normális kapcsolatunk van, legalább is szerintem. Dumálunk, ha kell, de nem minden szarságról. Szerintem tanácsot is eddig csak egyszer kértem, az is csak akkor volt, mikor először készültem lenyírni a füvet és fingom se volt arról, hogy mihez nyúljak először.

Egy egész héten keresztül nem tesizhettem és nem táncolhattam. A bokám közben helyrejött, de Jiminnel sehogy sem álltam. Akárhányszor szerettem volna odamenni hozzá, hogy beszéljünk, elsietett a tanáriba. Már komolyan azon voltam, hogy utána megyek azt hazudva a többieknek, hogy ő hivatott.

Végül hétfőn jött el az, mikor ismét rávettem magam arra, hogy a korábbi busszal menjek, s beszéljek vele. Vagy ha nem is beszélek, megpróbálom megpuhítani, hogy utána beszélhessünk. Ez nem mehet így tovább.

Elég ideges voltam egy buszon, mert nem akarom leszólni mások egészségi állapotát, de igazán a szájuk elé tehetnék a kezüket, ha köhögnek. Nemrég lábaltam ki a betegségből és nemrég jött rendbe a bokám, még jobban lemaradni a tánccal. Mondjuk... Akkor Jiminnek többet kellene foglalkoznia velem. Ez nem is akkora hülyeség! Ma meg is kérem, hogy segítsen, mert nagyon le vagyok maradva, és nem hiszem, hogy egyedül fel tudnám hozni. Az már részletkérdés, hogy Soyeon minden nap megmutatta az újabb mozdulatokat.