let's dance! | jikook

Cinquante-huit

Semmi említésre méltó nem történt azon a napon. A vonatút unalmasan telt, s mind a ketten zenét hallgattunk, vagy néha beszélgettünk, mert nagyon sokan voltak. Egymáshoz se mertünk érni, nem hiányoztak nekünk az utálkozó tekintetek.

Jimin mondta, hogy hozzak magammal valami könyvet, de nyilván nem hallgattam rá, szóval sokszor volt olyan, hogy csak bámultam ki az ablakon és merengtem. Sajnos a gondolataim Yugyeom körül forogtak. Többször átgondoltam a dolgot, s úgy vagyok vele, hogy nem tudok haragudni rá. Kellene, de nem tudok. Mindezek ellenére nem tudom nem azt mondani rá, hogy a barátom volt. A legjobb barátom. Túlságosan nehéz a szívem miatta, s rengeteg gondot okozott, de fontos számomra. Tény, hogy nem akarok vele szóba állni, de érdekel, hogy mi van vele. Együtt nőttünk fel, szinte olyan nekem, mintha ő is a testvérem lett volna Soyeon mellett. Azt hiszem, mindig azt a legnehezebb elengedni, aki az egyik legfontosabb szerepet töltötte be az életünk hatalmas színdarabjában.

Körülbelül 3 órát utazhattunk, s rendesen elültem a seggemet, a lábaim is elmacskásodtak, úgyhogy mihelyt leszálltunk, én mindent ledobva kezdtem el nyújtózkodni, akárcsak Jimin.

- Hogy jutunk el a szállásra? – kérdeztem, hiszen ez az apró dolog valahogy számomra kimaradt. Tudtam, hogy melyik hotelben leszünk elszállásolva, de azt nem tudtam, hogy mivel megyünk el addig, elvégre az bent volt a város szívében.

- Fogunk egy taxit. – válaszolta Jimin, majd az orrára helyezte a napszemüvegét, s felkapta a cuccait, majd intett nekem, hogy induljunk, mert még sok dolgunk van. Hát igen, be kellett jelentkezni...

Ki is mentünk az állomásból, s szét is néztünk, hátha van valahol egy erre lézengő taxis. Miután ez nem így történt, ezért Jimin neten kikeresett egy telefonszámot, s hívott is nekünk egyet, ami olyan 10 perc múlva itt is volt. Bepakoltuk a csomagjainkat hátra, s elmondtuk ismét a hotel nevét és címét.

Nem éppen jó időpontot kaptunk el, hiszen a városban nagy dugó volt. Egy sorompónál álltunk vagy 20 percet, s szerintem gyalog hamarabb odaértünk volna, igaz, hogy nem tudtuk, hogy merre kell menni, de térképpel csak megoldottuk volna, nem?

Mindenesetre maradtunk, s kivártuk, amíg nehezen elindulhatunk. A bácsi, aki vezetett, nagyon vicces volt. Mesélt nekünk, hogy milyen embereket furikázott már, s arról is, hogy egyébként mennyire idegesítő néha a munkája. Hát igen, nem lennék a helyébe. Mi is beszéltünk picit magunkról, bár azt adtuk be, hogy Jimin a tanárom, s a versenyre jöttünk. Meglepődtünk, mikor tudta, hogy miről van szó, de utána említette, hogy a lánya is megjárta ezt régebben, de csak harmadik lett. Szerintem ez is egy hatalmas dicsőség, tekintve, hogy meddig eljutott. Állítása szerint utána elment gyakornoknak, de hamar ki is lépett, mert nem bírta a tempót. Legalább is azt, hogy nem tarthatta úgy a kapcsolatát a szeretteivel, ahogy azt ő szerette volna. Úgyhogy elvégzett egy szakmát és abban dolgozik, amit szeret is. Bezzeg én azt se tudom, hogy mi a lótúró akarok lenni... Pedig lassan le kell adnom a jelentkezésemet ilyen-olyan iskolákba.

A helyzet az, hogy nem tudom elképzelni magam sehol sem... Nem lennék idol, ezt azonnal kizártam. Én nem bírnám azt az életet és nem is akarom. Tanár meg... Hát kétlem, hogy én ott megállnám a helyem. Ez a munka Jiminhez illik, nem hozzám.

Amikor megérkeztünk, gyorsan kipakoltunk a csomagtartóból, s megköszöntük a fuvart, illetve fizettünk is. A bácsi sok szerencsét kívánt nekem, ami jól esett, mert nem sokan ilyenek egy idegennel szemben.

A hotel már kívülről is gyönyörű volt, de belül még szebb. A csempében szinte látni lehetett a saját tükörképem, annyira tiszta volt. Emellett vörösszőnyeg vezetett a lépcsőkhöz, illetve a lifthez is.