let's dance! | jikook

Trente-six

- És mit tanultál az esetből? – kérdezte Soyeon nagyot sóhajtva, előttem állva, míg én az ágyamon ültem felfújt arccal.

- Hogy ha később érek haza, főleg ilyenkor, akkor hazatelefonálok. – mondtam monoton hangon.

- És? – hajolt előrébb, mire megforgattam a szemeim.

- Anyának fogok telefonálni...

- És ha nem veszi fel? – tette fel az újabb kérdést.

- Akkor üzenetet küldök neki. – mosolyogtam gúnyosan, mire ő is így tett és összeborzolta a hajam.

- Jaj, de ügyes testvérem van. – mondta. – Amúgy holnap vegyél neki csokit, és ha azzal jön, hogy fogyózik, mondd azt, hogy szerinted nagyon csinos. – fordult vissza, mielőtt még kiment volna a szobámból, majd intett, s becsukta az ajtót maga mögött.

Sóhajtva terültem el az ágyamon. Elfelejtettem szólni, hogy később jövök, sokkal később, és az ég is rám szakadt. Amikor hazajöttem, anya majdnem felképelt, annyira ideges volt, mert aggódott, de apa lefogta. Mondanom se kell; lepörgött előttem az egész eddigi életem. Anyám ilyenkor elég ijesztő. Soyeon szerint olyan volt, mint egy időzített bomba, aki csak arra várt, hogy belépjek az ajtón és robbanjon. Elvileg már a rendőrséget is hívni akarta. Apu egyébként semmit nem mondott, ő átérzi a dolgokat, mert könyörgöm, 18 éves vagyok, lehet éppen bulizok valahol, esetleg randin vagyok. Haza fogok jönni valamikor...

Másnap anya még csak köszönni sem köszönt nekem, annyira berágott rám, amiért nem szóltam. Csak a kezembe nyomta a reggelit, majd útnak eresztett.

Nagyot sóhajtva hagytam el a házat, s mentem a buszmegállóba, ahol pont megállt a buszom, a kattogós ócskaság, én pedig futni kezdtem, hogy elérjem. Szerencsére a sofőr nem volt szemét, s értette, hogy miért rohanok csapkodva a kezeimmel. Felszállva felmutattam a bérletem, majd hátra mentem, ahol még volt hely.

Ilyen ez a város... Kora reggel már megy az élet, sőt, le se áll még akkor se, ha már a Hold uralja az eget a csillagokkal.

A táncterembe lépve megláttam Jimint, s már szó nélkül pakoltam volna le a sarokba, de ekkor ő megszólalt.

- Köszönöm. – mondta, mire felkaptam a fejem, s nagyokat pislogva néztem rá. – A húgom... - mondott csak ennyit, mire leesett, hogy miért van ez az egész. Elmosolyodtam, majd bólintottam egyet.

- Ugyan. – rántottam vállat utána, mikor éreztem, hogy hal kifele a beszélgetés. – Láttam, hogy nincs valami jól, nem akartam egyedül hagyni. – ráztam a fejem. – Apropó! Sikerült megbeszélniük a dolgokat?

- Igen. – mosolygott Jimin. – Mindent megbeszéltek egymással. Te voltál a nap hőse. – mutatott rám, mire még szélesebb lett a vigyorom. – Chae alig várja, hogy ismét beszélhessetek a szombati ebédnél. Szimpatikus vagy neki.

Ugye ezzel nem azt akarja mondani, hogy szívesen összehozna a húgával? Ha igen, akkor a szemébe mondom a kiscsajnak, hogy meleg vagyok. Az más, hogy csak Jimin érdekel, de neki erről nem kell tudnia.

- Egyébként... - nyeltem egy nagyot, mert nem biztos, hogy szeretné ezt a témát boncolgatni vagy hasonlók. – A családod tudja, hogy meleg vagy? – tettem fel félve a kérdést, s még a szemeimet is lehunytam, mert féltem, hogy pofon lesz a vége.

- Aham. – válaszolt egyszerűen, mire nagy szemekkel bámultam rá. – Picit feltűnő volt egy idő után, hogy sose hozok haza egy lányt sem. – nevetett. – De eljárok otthonról és olykor-olykor ki volt szívva a nyakam. – rántott vállat, nekem meg az egyik szemem valamiért tikkelni kezdett.