let's dance! | jikook

Douze

Egész órán gyakoroltunk, s az új anyagot is venni kezdtük. Soyeon és a többiek is nagyot néztek, mikor Jimin az új lépéseket velem együtt mutatta be. Nem volt beleszólása a dologba, azaz hibátlanul adtam elő vele, ami nyom az önbizalmamon. Igaz, uncsi volt végig ezt ,,betanulni" a diákokkal, de nincs mit tenni. Ennyivel is gyorsabban haladunk. Az óra végén mindenki szedte össze a cuccait, s ment is ki. Jimin volt már bent egyedül, meg persze én. Táskámat az egyik vállamra dobva lépdeltem oda a tőlem alacsonyabb tanáromhoz.

- Nem gondoltam volna, hogy a kedvemért tényleg veszel fel szemüveget. – mosolyogva néztem le rá.

- Miattad? – kérdezte mosolyogva. – Tévedtem, nem volt kontaktlencsém. Szóval egy ideig szemüvegben leszek. – sóhajtott lehajtott fejjel. – Otthon még van, de fogyóban, szóval rendelnem kéne... - húzta a száját. Azt a dús száját.

Jobban megnézve orra alatt elhelyezkedő beszélőkéjét, igazán kívánatosak. Fehér arcán szinte követelik maguknak a figyelmet színükkel. Mint a virágok a méheket, úgy hívogatják Jimin ajkai az én szemeimet. Ha egyszer rávezetem a tekintetem a két tökéletes párnácskára, akkor az szinte elszakíthatatlanná válik. Olyan, mintha egy embert egy börtönbe zárnának, rácsok mögé, és hogy mozgását is meggátolják, lábaira is fémet tesznek, kemény, szinte áttörhetetlen vasat. Kezei is fogságba esnek, nem tud semmit sem tenni. Arca csak egy irányba néz, tehetetlen. Nem tud mozogni, nem tud elmenekülni, semmit nem csinálhat. Igazságtalanság. A másik bármit tehet, de te, aki le vagy láncolva, semmit. Igen, talán így lehetne Jimin cseresznye ajkait jellemezni. Látom, hogy mozognak, tudom, hogy beszél hozzám, de egyszerűen nem reagálok. Mintha a lelkem elment volna, de a testem úgy maradt, ahogy hagytam. Egy kezet érzek meg széles vállaimon, mire egy fejrázás után eltűnnek rólam a mozgásomat gátló eszközök, s Jiminre nézek. Ezúttal nem az ajkaira.

- Minden rendben? – kérdezte rám nézve. – Itt beszélek neked, de még csak pislogni sem pislogsz. Azt hittem valami baj van. – engedett el, majd ajkai közül, melyeken nemrég szemeimet pihentettem, egy megkönnyebbült sóhaj tört utat magának.

- Minden príma. – bólintottam, s oldalra néztem. A fejemben csak egy dolog járt...

Jimin vajon csókolózott már?

***

Tollammal a kémiafüzetemen doboltam. A tanár írt valamit a táblára, de egyáltalán nem érdekelt. Csak egyik kezemmel támasztottam a fejem, az ablakon kibámulva, míg a másikkal éppen egy rockzenekar dobosának készülök.

- Jeon Jeongguk. – hallottam, ahogy a tanár az én nevemet mondja, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Elismételné kérem, amit az imént mondtam? – mosolygott gonoszul. Viszonoztam kedves tettét, majd felálltam a helyemről, hogy megismételhessem azt, amit mondott.

- Hát hogyne. – bólintottam, majd torkomat köszörülve kezdtem bele. – ,,Jeon Jeongguk. Elismételné kérem, amit az imént mondtam?" – ejtettem hozzá egy széles mosolyt, majd helyet is foglaltam. A fiúk nevetni kezdtek, a lányok is megengedtek maguknak egy kisebb kuncogást.

- Megint pimaszkodik? – vágta ökölbe szorított kezeit csípőre a drága tanár, akit én annyira imádok... - Nem is értem, hogy miért nem csapták még ki! Annyi a szerencséje, hogy végzős, mert ha most kezdene, én magam javasolnám az igazgatónál, hogy tanácsoljanak el. – nézett rám mérgesen.

- Huuh... - jeleztem a kezemmel, hogy mennyire is megijedtem most. Persze közben végig mosolyogtam. Két kopogás hallatszódott, majd nyílott is az ajtó. Amint megláttam, hogy ki lépett be, a mosolyom még szélesebb lett. Azonnal bámulni kezdtem őt, a padból is majdnem kiestem.