Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 26. Fejezet |

Csütörtök délután átmentem Tetsuhoz, aki már sokkalta jobban volt. Sőt, szinte meg is gyógyult. Pihent, szedte a gyógyszereket és vigyázott otthon magára. Ennek köszönhetően hamar visszanyerte azt egészségét. Nagyon jól éreztem magamat Tetsuval és rá is tudtam venni, hogy tanuljunk egy kicsit. Szinte felemelő érzés volt, hogy ismét a legjobb barátommal lehetek, ugyanis hiányzott a suliból is és a koliból is. Viszont már csak egy napot kellett kibírnom, hogy együtt lehessünk.
  Péntek délután Kenmaval együtt hagytuk el a kollégiumot és egy ideg együtt is mentünk haza, én azonban előbb leváltam tőle, ugyanis ő messzebb lakott. Ahogy haladtam az ajtó felé, csak azon járt az agyam, hogy mindössze pár órát kell itthon eltöltenem, utána megyünk az edzőtáborba a többiekkel. Annyit pedig kifogok bírni anyuékkal.

  - Megjöttem! - szóltam, miután beléptem a házba és letettem az utazótáskámat a földre.

Anya szinte egyből megjelent előttem, amit elégég furcsálltam, ugyanis nem szokott reagálni arra, hogyha hazajövök. Legalábbis nem egyből.

  - Elmondanád nekem, édes kislányom, hogy mit gondolsz magadról? - kérdezte egyből, én pedig értetlenül néztem rá.

  - Most értem haza. Most. Ebben a pillanatban - pislogtam.

  - Volt merszed megütni a húgodat? - kért számon.

Gondolhattam volna, hogy nem marad annyiban ez az egész. Múlt hétvégén nem kaptam érte, mert Kayo valószínűleg nem mondta el anyának. Most azonban mégis megtette. Én pedig egy olyan dologért fogok kapni, amit szerintem jogosan tettem.

  - Szemtelen volt, csúnyán beszélt rólam és apáról is, illetve cigarettázott - magyaráztam anyának.

  - És te akarod megmondani neki, hogy mit csináljon? Ez az én dolgom, én vagyok az anyja, nem te! - mordult rám az édesanyám - Nme volt jogod kezet emelni rá.

  - És neki volt joga így beszélni rólam? - kérdeztem vissza egyből - Kayo bárhogy beszélhet velem, bármit csinálhat, ő mindig a jókislány, aki az istennő ezen a Földön, vagy mi az isten? - akadtam ki teljesen - Bezzeg ha én egy poharat azon a hülye asztalon hagyok, már én vagyok a legszarabb ember a világon! Neki miért lehet mindent?!  Ő mitől különb, mint én?! Őt miért szereted jobban, mint engem?! - kiabáltam rá anyára, akaratom ellenére is.

Anya nem válaszolt. Nem adott nekem választ arra a sok fájdalmas kérdésre, amit feltettem neki. Szavak helyett cselekedett, és egy pofonnal illetett.

  - Hihetetlen, hogy apád nem volt képes egy olyan embert nevelni belőled, aki tisztel másokat - szólt anya felháborodottan.

  - Ha bármelyikőtök még egy rossz szót mer apáról szólni, akkor nem tudom, hogy mit csinálok veletek - suttogtam, miközben a dühtől eltorzult a hangom.

  - Tessék?

  - Apa nem nevelt rosszul - vezettem a tekintetem anya szemébe - Ő volt a világ legjobb embere. Nálatok ezerszer jobb volt. Hatalmas nagy szeretetben nevelt fel, és megtanította, hogy hogyan legyek boldog és miképp bánjak másokkal. Én nem vagyok tiszteletlen, de ez már sok. Ezt a bánásmódot egyszerűen nem tudom már eltűrni nektek - szóltam komoran - Én megadom felétek a tiszteletet, akkor ti is adjátok meg, anya. 

  - Kotródj a szemem elől - szólt a leghűvősebben, majd megragadta a karomat és előrelökött a táskámba meg belerúgott, mely utánam csúszott kicsit.

Az ajkaim megremegtek, miközben felvettem az utazótáskámat és elindultam a szobám felé.
  Én rontottam volna el? Valóban én lennék az, aki a rosszat hozza ebbe a családba? Én vagyok az, aki nem tiszteli anyáékat és én lennék a hibás? Mindenért, ami itt történt? Én vagyok a rossz? Ártottam nekik? Ha igen, akkor mit? Mit ártottam? Mindig ők szidják apát és engem, holott más emberekkel is úgy bánnak, mintha ők feljebbvalóak lennének. Miért teszik ezt? Miért jó ez nekik?