Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 89. Fejezet |

  - ...ezzel pedig sikeres jövőt és sikeres életet kívánok minden egyes végzősnek! Számotokra véget ért a tanév! - szólt a mikrofonba az igazgató, ezzel pedig végleg lezárva számunkra egy korszakot.

A lufik szálltak a magasba, a szülők pedig tapsolni kezdtek, a legtöbb diákkal egyetemben. Mi pedig, végzősök, ott álltunk a nagy tömeg közepette és nem voltunk már többé középiskolások. Szinte egy pillanat alatt eljött a ballagásunk napja, mely azt jelentette, hogy többé nem járunk már a Nekomaba. Jövő héten érettségi, aztán pedig kilépünk a nagybetűs életbe, mely majd annyi nehézséget állít elénk. Bokutoéknak tegnap volt a ballagásuk, így szerencsére nem egy napon lett a miénkkel, ennek következtében pedig eltudtunk menni a másikéra.

  - Hát...elballagtunk - szólt a mellettem álló Tetsu.

Szinte alig hallottam Tetsu szavait, ugyanis az egész ballagást végig sírtam. Amikor pedig Tetsu megszólalt, rázkódó vállakkal néztem fel rá.

  - Na, ne sírj - ölelt magához erősen és puszit adott a fejemre - Nyugodj meg - suttogta nekem.

Tetsu karjaiban csak jobban rám tört a sírás és a torkom is erősen kaparni kezdett. Sose álltam készen erre a napra és nem akartam, hogy eljöjjön. Holnaptól kezdve nem járunk ide és nem fogjuk látni a másikat. Ez pedig elviselhetetlenül fáj nekem.

  - [Név], Tetsurou! - hallottunk meg egy kedves hangot, mire elhúzódtam Tetsutól - Gratulálok édeseim! - ölelt meg minket egyszerre Hina - Ahj, édesem - simogatta meg az arcomat aggodalmasan.

Nem tudtam kinyögni egy szót se, csak remegő ajkakkal engedtem, hogy az érzéseim átvegyék az uralmat a testem felett. Hina szorosan magához ölelt, míg Tetsuhoz az apukája lépett oda.

  - Ezek után is mindenben támogatni fogunk téged - suttogta Hina a fülembe, mire csak jobban rám tört a sírás. Hina elhúzódott tőlem egy kicsit, majd egy borítékot tartott felém - Ballagásodra.

  - Hina, én...

  - Nem - halkított el - Ballagásodra. Büszkék vagyunk rád, szívem.

  - Köszönöm. Mindent köszönöm, úristen - öleltem meg őt újra.

Soha többé nem fogom azt mondani, hogy nincsen anyukám és soha többé nem fogok arra gondolni, hogy mennyire rossz nekem anya nélkül. Ugyanis van nekem egy anyukám, akármennyire is hangzik furcsán, miközben ő a barátom anyukája. Hina törődik velem, foglalkozik velem és egy olyan anyai szereplőt kaptam általa az életemben, amiről mindig is álmodtam. Számíthattam rá, beszélhettem vele lányos dolgokról, vagy csupán olyanokról, amikről általában egy anyukának beszélne az ember. Meghallgatott és értékelte, amikor én segítettem neki, legyen szó bármiről. Míg világ a világ, lehet, hogy soha nem tudom meghálálni neki ezt a sok jót, amit kaptam tőle. Egy kisdobott kiscicához voltam hasonlítható, amikor anya kitett otthonról. Ők pedig szó nélkül fogadtak be engem, mintha csak a sajátjuk lennék. Erre nem minden ember lenne képes, ők mégis megtették. Emiatt pedig a szememben ők a világ egyik legjobb szülői.

  - Tetsurou, pár rokon akar veled beszélni - szólt Tetsu apukája.

  - Jajj, de jó. essünk túl rajta - fintorgott, miközben levette az zakóját, mely alatt egy ing volt.

  - Akaashiék is itt vannak valahol - nézelődött Hina - Ott ni - nézett egy irányba, majd elmentek Tetsuval.

Odavezettem a tekintetemet abba a bizonyos irányba és láttam, hogy Bokuto erősen sír, míg mellette Akaashi kedvesen és meghatódva néz felém. A szememet törölgetve mentem oda hozzájuk, miközben arra gondoltam, hogy megismétlődik a tegnap. Tegnap én is ugyanígy vártam Bokutot, ahogy most ő engem.