Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 40. fejezet |

  - Miről? - lepődött meg a szürke hajú fiú.

  - Mi a fene folyik itt? Mi az, amit Akaashi és Tetsu is tud, de nem mondanak el? Miért hagyott magamra Tetsu? Mi folyik itt?

  - Tessék? - kérdezett vissza a séta közben.

  - Kérlek, mondd el nekem, hogy mi folyik itt - néztem rá esdekelve.

  - Őszinte leszek veled, én semmit se tudok.

  - Mi? - illetődtem meg.

  - Én már csak annyiról tudtam, hogy Kuroo nem beszél veled, és ezt is Akaashitól. Amikor rákérdeztem Kuroonál, akkor nem válaszolt rá nekem. Én semmit se tudok, és Akaashi se mondott semmit sem.

  - Te vagy mind a kettőnek a legjobb barátja! Ne szórakozz, hogy semmit se tudsz!

  - De komolyan nem tudok! Nem egyszer megkérdeztem már Kuroot, hogy miért hagyott magadra, de nem mondd semmit se nekem. És Akaashi tud erről valamit? - lepődött meg.

  - Tud. Biztosan. És amikor Tetsu elmondott abból meglehet állapítani, hogy tud is valamit és van is kicsit köze hozzá.

  - Az agyam eldobom. De Kuroo és Akaashi miért balhéztak össze ennyire?

  - Nincsenek jóban, Bokuto...

  - Akkor...akkor ezért nem akarnak velem menni hármasban sehova? - szólt halkabban - Nekem nem mondja egyikük se, hogy nem lenne jóban a másikkal. Semmit se mondanak, mindenből kihagynak!

Sajnáltam Bokutot amiért a fiúk semmibe se avatták bele és ő volt az egyetlen, rajtam kívül, aki nem tudott semmiről. A legjobb barátjuk volt, mégse mondtak neki semmit, és az, hogy most ezeket tőlem megtudta, biztosan nem esett jól neki.

  - Komolyan mondom, leverem őket - motyogta morcosan - Nekem miért nem mondták el? Egyáltalán miért titkolóznak?

  - Nem tudom - sóhajtottam.

  - Tudom, ezt inkább neked kéne mondani, de elegem van már ebből - lett komor a hangja - Vissza akarom kapni a baráti társaságomat...

  - Én is nagyon szeretném ezt, Bokuto - simogattam meg a karját, a kabáton keresztül.

  - Mit csináljunk, hogy helyreálljon, ami régen tökéletes volt? - nézett fel az égre.

  - Nem tudom...Szeretném tudni, de nem tudom. Örültem, hogy végre lettek barátaim, és baráti társaságom. De amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is veszítettem - mosolyogtam fájdalmasan.

  - Én itt vagyok még, én nem vesztem el - szólt aggódva.

  - Tudom és köszönöm. Téged nem engedlek el. Nem mintha mást elengedtem volna - suttogtam.

  - Te lettél az anyukám, szóval még szép, hogy itt maradsz velem!

  - Maradni is fogok, Bokuto - néztem rá kedvesen.

  - No de, ha nem baj, ne legyünk szomorúak, beszéljünk vidám dolgokról! - mosolyodott el hirtelen - Annyit nőttek már a kiskutyák! Olyan édesek!

  - Akaashinál aki van, ő is elkezdett nőni. Olyan aranyosak - szóltam kedvesen - Lett gazdája annak az egynek?

  - Igen, majd hétvégén viszik el tőlünk. Legszívesebben el se engedném őket, annyira a szívemhez nőttek.

  - Elhiszem. Nagyon imádnivalóak. Legszívesebben egésznap csak szeretgetném őket, áhh.

  - Én azt csinálom, ha hazaérek. Nagyon feltudnak tölteni energiával. Olyanok, mint egy nagy felhő. Istenem, de imádom őket! - mosolygott boldogan.