Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 62. Fejezet |

A szombati napomnak a délelőttje azzal telt el, hogy Hinaval és Amayaval mentem el szalagavatóra ruhát nézni. Hívtam Tetsut is, azonban ő azt mondta, hogy szeretné, ha meglepetés lenne, és majd a ruhás főpróbán szeretné látni rajtam először. Így, habár Tetsu nem jött el, Akaashi eljött velünk. Négyesben jártuk a szalonokat, és amellett, hogy női külső szemmel is látta valaki a ruhámat, ott volt Akaashi, hogy fiú szemmel mondhasson véleményt. Megkértem őt, valamint a két anyukát, hogy őszinte véleményt mondjanak nekem, még akkor is, ha nem áll jól az egyik ruha. Konoha anyukájánál voltunk először, azonban ott sajnos nem volt olyan ruha, amit én szerette, volna, és ami volt is, kicsi volt rám. Így történt, hogy a negyedik helyen nehezen, de találtunk nekem ruhát. Borzalmasan hálás voltam Hinaéknak és nem csak azért, mert eljöttek velem, hanem eldöntötték, hogy a ruha árába ők is beszállnak. Én szerette volna fizetni az egész foglalást abból a pénzből kivéve, amit apa hagyott rám, azonban ők ezt nem engedték. Szerették volna, ha nem rám hárul minden költségvetés, miután elveszítettem a családomat. Tetsu anyukájának már így is sokat köszönhetek, amiért befogadtak, és nem szerettem volna, ha még pluszban emiatt is költ rám. és ez igaz volt Akaashi anyukájára is. Neki is sokat köszönhetek, és nem szerettem volna, ha még költs rám. Emiatt picit összevitatkoztunk az üzletben, és végül az lett a vége, hogy beadtam a derekamat. Az eddigieknél is többet fogok segíteni otthon Hinanak, és mindent megteszek, hogy ne okozzak aggodalmat. Amayanak pedig nem tudom, hogy miképp hálálom még meg, de megfogom. Miattuk úgy éreztem, hogy van anyukám, sőt. Kettő is, akik nagyszerű emberek. Emiatt eszembe jutott, hogy a szalagavatón néha van apa-lánya tánc. Nekem pedig nem volt apukám, és nem tudtam senkit, akivel olyan kapcsolatban lennék, hogy önszántából táncolna velem. Jóban vagyok Tetsu és Akaashi apukájával is, azonban nem annyira, mint a feleségeikkel. Kicsit görcsöltem ezen, és próbáltam nem kimutatni, de folyamatosan ott motoszkált az agyamban, és nem hagyott nyugodni.
  Szerettem volna, ha apa itt van és láthatja, ahogy elballagok és táncolok a szalagavatómon. Az összes osztálytársamnak ott lesznek a szülei a szalagavatón, én azonban nem tudok senkit hívni, aki rokonom. Egyedül apukám barátja lenni, de vele nem tartom a kapcsolatot, se apa szüleivel. Nincs senki, akinek meghívót adhatnék, és családtagom. Bokutonak és Akaashinak mindenképpen adnék, és a szüleiknek is. Viszont az nem ugyanolyan érzés, mintha a saját családomnak adnék. Ha meg is próbálnék anyuéknak adni, biztos vagyok benne, hogy nem jönnének el. Ezzel pedig csak magamnak okoznék fájdalmat.
  A délután folyamán a többiek átjöttek hozzánk, és nálunk voltak. A többiek alatt Bokutot, Akaashit, Kenmat és Levet értem. Beszélgettünk, megmutattam mindenkinek a ruhát, Tetsun kívül és beszéltünk arról is, hogy szilveszterkor kélne valamit csinálni közösen, de nem nagyon jutottunk semmire.

  - Majd decemberben visszatérünk rá - szóltam - Addigra bármi lehet, amiért megváltozik a program.

  - Ez igaz - sóhajtott Lev.

  - Nekünk lenne egy ötletünk az egyik ünnepre - mosolyodott el Tetsu, majd Bokutora pillantott.

  - Mondod, vagy mondjam? - kérdeztem mosolyogva Bokuto, miközben Tetsu ágyán feküdt.

  - Mondd csak - mosolygott barátom.

  - Szóval akkor! - ült fel Bokuto, majd izgatottan végignézett rajtunk - Arra gondoltunk, hogy Mikuláskor kéne valamit csinálni. Nem magunknak, hanem másoknak. Kuroo mondta, hogy hagyjunk el csomagokat a városban, de azt inkább elvetettük. Aztán jött egy ötletem. A mi utcánkban sok a kisgyerek, és vannak olyanok is, akiknek a szüleik sokat dolgoznak, nem a szüleik nevelik, vagy egyszerűen csak nem tehetik meg, hogy vegyenek valamit a gyermekeiknek. Apu egy barátja vezet egy boltot, és miután beszéltem vele, önszántából felajánlott nekünk kettő karton édességet! Ekkor pedig jött az, hogy akkor menjünk végig azokon az utcákon, ahol lakunk, és adjunk a kisgyerekeknek édességet Mikulás alkalmából! Azért azokba az utcákba, ahol élünk, mert ott tudjuk biztosra, hogy hol vannak kisgyerekek. Ha pedig marad még, akkor random házakhoz bemegyünk, és adunk édességet.