Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 79. Fejezet |

Egy hét elteltével a Karasunoval és  Fukirodanival volt egy kisebb, hétvégi edzőtábora a Nekomanak, azonba végül én is elkeveredtem. nem terveztem menni sehova azona  hétvégén és az volt mindössze a programom, hogy otthon maradok, tanulgatok, segítek Hinanak, vagy elfoglalom magam a rajzolással. Ez végül nem így lett. Mivel nem vagyok menedzser, ezért nem gondoltam arra, hogy elmegyek. Azonban, miután Nekomata edző felkeresett azzal, hogy nem mennék-e el, végül elmentem. Először nem mondta, hogy miért szeretné, ha mennék, de aztán elmondta végül. Tudja, hogy pont a leghangosabb és pörgősebb emberekre hatással vagyok és ha megkérem őket, akkor nem fognak rendetlenkedni. Mikor megkérdeztem, hogy erre miért kellek én, amikor Ukai-san és Takeda-sensei is ott lesznek, akkor végül elmondta, hogy ő szeretne Inni Ukai-sanékkal, és ez idő alatt nem tud majd a fiúkra figyelni vagy velük foglalkozni. kicsit alkudni is szeretett volna, hogy ír nekem felmentést tesire, ha elmegyek, de mondtam neki, hogy semmi szükségem ilyesfajta dolgokra. Nem kértem semmit cserébe, ugyanis szívesen elmentem a fiúkkal. Abban nem voltam biztos, hogy kontrolálni tudom őket, ugyanis ha együtt vannak ténylegesen, akkor akár el is szabadulhatnak, de megígértem neki, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd annak érdekében, hogy ne csináljanak felfordulást.
  A pénteki napon nem kellett különösebben foglalkoznom azzal, hogy a fiúk mit csinálnak, ugyanis este, miután a Karasuno megérkezett, lassacskán ki is dőltek, ugyanis elfáradtak az utazásban. Jómagam Kiyokoval, Hitokaval, Yukieval és Kaorival voltam egy szobában. Kiyokoék nem aludtak el, miután megjöttek, így velük tudtam beszélgetni. felemelő érzés volt az, hogy lányokkal tudtam rendesen beszélni és örültem, hogy ennyire rendesek is voltak. Sokat nevettünk és beszélgettünk, ez számomra pedig olyan volt, mintha álmodnák. Nincsenek túl jó emlékeim a lányokkal való barátságaimból, éppen ezért mindig is félve álltam a lányokhoz, azonban ők voltak az élő bizonyítékok arra, hogy nem minden lány ugyanolyan. Ők, illetve Hitomi. Nagyon hálás voltam nekik, azonban ők ezt nem tudták. Bebizonyították nekem, hogy van még remény az életben és nem mindenki olyan olyan gonosz, mint a volt, kamu barátnőim voltak.
  A szombati napon nagyon sokat játszottak a fiúk, azonban ennek ellenére estére olyanok voltak, mint akik egésznap aludtak volna, majd felkeltek és tele lennének energiával. A lányok elvonultak a szobánkba, hogy pihenhessenek, Nekomata edzőék pedig megvalósíthatták azt, amit szerettek volna, így én voltam az, akire a felelősség hárult, és vigyáznia kellett a fiúkra a csapatból. Azt hittem, hogy nem lesz annyira nehéz, azonban rákellett jönnöm, hogyha a Fukurodanit, a Karasuno és a Nekoma egy helyen vannak, akkor összevegyülnek a csoportok, a legpörgősebb emberek egymásra találnak és utána képtelenek leállni. És ez történt most is.

  - Bokuto, kérlek, tedd le Hinatat - léptem hozzá aggodalmasan, miután már sokadszorra emelte fel és próbálta meg a nyakába emelni, hogy aztán lovacskásat játszanak.

  - Vigyázok rá - pislogott rám a szürke hajú fiú.

  - Lehet, hogy elesel véletlenül és akkor mind a ketten megsérültök. Kérlek, üljetek le és játszatok úgy valamit. Beszélgessetek mondjuk - javasoltam.

  - De az most uncsiiii - húzta el a szót Hinata.

  - Kenmaék is tudnak nyugodtan ülni - biccentettem a fiú felé, aki a földön ült egyedül - Hol vannak a többiek? - néztem a fiúra meglepetten.

Kenma felemelte ráma  tekintetét, majd megvonta a vállát.

  - Valahova elmentek az előbb, amikor Shoyouékkal foglalkoztál - válaszolta.

  - Én feladom - ültem le végül Kenma mellé - Olyanok, mint a kisgyerekek, ha összekerülnek. Hogy gondolta Nekomata edző, hogy egyedül bírok majd velük? - sóhajtottam fel frusztráltan.