Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 66. Fejezet |

Bokutoék házát elhagyva elindultunk az első házhoz, amelyikről azt mondta Bokuto, hogy látogassuk meg. A kezemben Hector békésen meg volt, ahogy Rina is Bokuto kezeiben. Amíg a szomszédházhoz ballagtunk, Levvel és Kenmaval beszélgettem. Lev iszonyatosan édes volt rénszarvasként, és aki nem ismeri őt, lehet, hogy azt mondaná rá, hogy nem is középiskolás.
  Odaérve a házhoz Bokuto beállt előre, mellé állt Akaashi és Tetsu, lev a fiúk mögé, ugyanis megfelelő módon látszódott a magasságának köszönhetően. Jómagam Tetsu mellé álltam, Kenma pedig Akaashi mellé. Miután bekopogtunk, vártuk, hogy ajtót nyissanak nekünk, ami rövid idő alatt meg is történt. Egy maximum öt éves kislány nyitott ajtót nekünk és elkerekedett szemmel nézett fel ránk. Az arca nagyon sápadt volt, és kicsit mintha le is volt volna fogyva.

  - Anyu! - sikoltott fel - Itt a Télapó! Anyu! - ugrált nevetve.

  - A Télapó? - hallottunk meg egy nő hangot, majd rövid időn belük megjelent egy hölgy a kislány mögött, aki valószínűleg az anyukája volt - Oh, nocsak, hát tényleg itt a Télapó - mosolygott az anyuka.

  - Jó estét - köszöntem kedvesen és a többiek is sorban köszöntek.

  - Itt a világ legjobb Télapója! - nevetett fel Bokuto, majd a kislányra nézett és leguggolt hozzá - Azt hallottam, hogy jó voltál egész évben. Igaz ez?

  - Szerintem igen - szólt zavartan a kislány, majd Bokuto karjában lévő kiskutyára nézett és álmélkodva nyújtotta felé a kezét. Rina egyből odadugta a fejét és hozzábújt a kislány kezéhez - Kutyus!

Bokuto belenyúlt a nála lévő zsákba, majd kivett belőle édességet és a kislány felé tartotta.

  - Tessék, fogyaszd egészséggel - mosolygott rá Bokuto.

  - Köszönöm bácsi! - mosolygott boldogan és adott egy puszit Rinanak, majd Bokutohoz is nyújtózkodott és adott egy puszit az arcára, majd megfordult és szaladni kezdett a házba vissza - Apu! Eljött hozzám a Télapó! - kiabálta.

  - Köszönöm Bokuto. Nem is gondoltam volna, hogy ezt fogod csinálni ezen a napon - szólt az anyuka egy hálás mosoly mellett.

  - Csak szeretnék mosolyt csalni a gyerekek arcára - szólt mosolyogva, majd felállt - Remélem Erika jobban lesz.

  - Én is - szólt picit halkabban az anyuka - Köszönöm, hogy eljöttetek! Esetleg megkínálhatlak titeket valamivel?

  - Köszönjük, de ma mi adunk, nem pedig kapunk - szólt kedvesen Akaashi.

Láttam az anyuka arcán, hogy nagyon meg van hatódva, és közben legszívesebben el is írná magát. Végül elköszöntünk tőle és miközben távolodtunk el a háztól, Bokutohoz fordultam.

  - Mi a baj a kislánnyal? - kérdeztem rá.

  - Beteg és folyamatosan kórházban kell lennie - magyarázta Bokuto - Ők nem voltak rászorulva a csokira, azonban az a kislány majd nemhogy a kórházban él és most hazajöhetett. Szerettem volna egy kis örömet okozni neki. Az anyukája szerint bármikor beüthet a baj és legrosszabb esetben elveszíthetik őt - suttogta - Mindössze szerettem volna kicsit segíteni a kislánynak is ezzel és a szülöknek is, hogy mosolyogni lássák.

Erősen megkönnyeztem azt, amit Bokuto mesélt. Egyrészt azért, mert borzalmasan sajnáltam a kislányt és a családját is, hogy ennyire nehéz az életük és a kislány küzd a túlélésért. Másrészt pedig Bokuto kedvességén. Nem mindenki tenné ezt meg, ő pedig azok közé a kevés emberek közé tartozik, akik viszont igen.

  - Neked gyémántból van a szíved, Bokuto - simogattam meg a karját.

  - Csak szeretnék segíteni másoknak - szólt zavartan.