Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 37. Fejezet |

Kuroo szemszög

Amint betettem a lábamat a szobába, egyből az ágyamhoz mentem, majd leültem rá. Rögtön utánam ismét nyílott az ajtó, azonban nem emeltem fel a fejemet, hogy megnézhessem, ki is jött be.

  - Kuroo... - hallottam meg Kenma hangját, azonban nem reagáltam a hangjára.

A fejem zúgott, a mellkasomban nehézséget éreztem, és szerettem volna otthon lenni. Azon a helyen, ahol biztonságban lehettem a többi embertől.

  - Jól...vagy? - ült le mellém legjobb barátom, én azonban nem reagáltam ismét  - Nem tudom, mit csináljak, megijesztesz...

Remegő ajkak mellett vezettem a kezeimet fekete hajamba, és belemartam a tincseimbe. Élesen beszívtam a levegőt, és szemeimet lehunytam. Elegem volt. Elegem volt már ebből az egészből, de tényleg. Folyamat azt néztem, hogy mi a jó másoknak, mindössze azért, mert ők fontosabbak, még saját magamnál is. Azonban egyre inkább csak rájövök, hogy hiába helyezek másokat magam elé, számukra én nem leszek emiatt jobb ember.

  - Hol rontottam el, hogy ezt érdemlem? - suttogtam magam elé.

  - Nem rontottad el sehol sem - sóhajtott Kenma aggodalmasan - Mi lenne, ha elmondanád neki?

  - Nem lehet. Döntöttem és nem változtathatok rajta.

  - Miért nem?

  - Mert nem akarom megszegni a szavamat, még ezek után sem. Hiába...Hiába szar - mondtam ki nehezen - Én nem ilyen ember vagyok.

  - Mondd el neki, Kuroo...

  - Nem lehet Kenma, nem érted? - mosolyodtam el fájdalmasan - Boldog Akaashival, akármennyire is hiszi őt ennyire jó embernek.

  - Keiji jó ember, te is tudod.

  - Francba, persze, hogy tudom - téptem meg kicsit a hajamat, majd hirtelen elengedtem a tincseimet és felnéztem a plafonra - Persze, hogy tudom. Akaashi egy jó ember, csak neki is vannak hibái. Mint mindenki másnak. És pont azért, mert tudom, hogy igazából jó ember, nem szegem meg a szavamat. 

  - [Név] miatt?

  - Ki más miatt? - vezettem tekintetemet az ablak felé - De már úgy sem számít.

  - Én...nem vagyok túl jó ebben. Nem én vagyok a legjobb ember a lelkizésre, de ha szeretnél róla beszélni, meghallgatlak téged - szólt Kenma aggódva.

  - Nehezen mondanám el, hogy mit is érzek - haraptam kicsit az ajkamba - De azért köszönöm - néztem felé, majd megpaskoltam a vállát - Kicsit kivagyok borulva jelenleg.

  - Látom.

  - Kicsit...Sőt lehet, hogy nagyon - húztam el a számat, miközben Kenma egyre homályosabban látszódott számomra - Lehet, hogy kurvára jól esne egy kis sírás.

  - Mi tart vissza?

  - Az önbecsülésem...

  - Kuroo, te is ember vagy, mint mindenki más. Még te is sírhatsz.

  - Fenébe már - töröltem meg a szememet.

  - Szeretnék segíteni valahogyan...

  - Intézd el, hogy az elejéről kezdhessük ezt az egészet - suttogtam.

  - Ezt sajnos nem tudom megtenni. Nem tudok varázsolni...

  - Bár tudnál. Vagy én tudnék...

  - Kérsz egy zsepit? - nyúlt a zsebébe.

  - Egy problémamentes életet szeretnék - remegett meg a hangom, és minden szégyenérzetemet félretettem, és kiengedtem forró könnyeimet - Mégis mi a baj velem? Miért vagyok ennyire elmaradva? Miért én vagyok az, akit megfosztanak minden jótól? Miért én húzom a rövidebbet? Miért nem lehetek boldog?

  - Istenem, beszéld meg vele, kérlek! Mondd el neki! - esett át legjobb barátom könyörgőbe.

  - Nem érted, hogy nem lehet? - emeltem meg a hangomat, akaratom ellenére is - Nem lehet - halkultam el - Nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen...

  -Ennyire?

  - Ennyire kegyetlenül - mosolyogtam fájdalmasan, miközben egyetlen egy személyen jártak a gondolataim.

Ha tehetném, akkor az lenne az első, hogy visszahozzam az apukáját, hogy végre eltűnhessen abból a szar házból, és újra vele lehessen. Együtt nevessenek, és együtt élhessenek boldogan. Bármit megadnék azért, hogy az apukája ismét vele lehessen.
  Egyszer, amikor náluk voltam, akkor említette, hogy hasonló személyiségű vagyok, mint az apukája. Illetve, azt mondta, hogy az apukája még nálam is normálisabb és jószívűbb ember volt. Nem mondom azt, hogy én vagyok a legnagyszerűbb ember a világon, de vele mindig is másmilyen voltam. Szerettem volna éreztetni vele, hogy fontos és értékes. Szinte el se tudom képzelni, hogy az apukája mennyire remek ember is lehetett. Ő volt a hős számára, aki elveszítette a fényét végül. Szeretném újra feloltani ezt a fénysugarat, azonban erre már nem vagyok képes. A pokolba is képes lennék lemenni érte, és saját magamban is kárt tennék, bármilyen módon. Miatta. Úgy, ahogy most is teszem. Saját magamat sanyargatom a szavakkal és a tettekkel, miközben azt akarom, hogy biztonságban legyen. Jelenleg azonban egy helyen van csak biztonságban. Egy olyan helyen, ahova én magam üldöztem be, és én is nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy ott kössön ki. Nem máshol, mint Akaashi mellett. Akármennyire is fáj ezt kimondanom, így a helyes és így a jó. Az a helyes, hogyha ő mellette van. És így van ez a maga rendjén.