Bokutoval elindultunk arrafelé, ahol láttuk a csuklyás alakokat, azonban amikor visszaértünk, akkor csalódottan láttuk, hogy egyik barátunk sincs ott. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a nemrég látott, oltárnak nevezhető dolgok, eltűntek. Mintha ott sem lettek volna soha.
- Ott voltak. Láttad te is, ugye? - néztem Bokutora pislogva.
- Biztos elvitték őket - állapította meg.
- Emberek voltak akkor? - néztem Bokutora, miközben azon kattogott az agyam, hogy miféle lények voltak azok, akik itt voltak.
- Erős a gyanúm, hogy nem másvilági lények voltak - gondolkodott el.
- Akkor? - néztem rá, némileg ijedt tekintettel - Mire gondolsz?
- Hajléktalanok, szektatagok, elmebetegek vagy esetleg olyan iskolások, akik elég érdekes hobbit választottak - pillantott le rám.
- Húsvér emberek voltak, csak húsvér emberek voltak - suttogtam magam elé, hogy ezzel is nyugtassam magamat.
- Húsvér emberek - mondta ő is - Menjünk tovább. Nem szeretnék kiabálnia többieknek, nehogy valaki más jöjjön elő.
- Nem akarom, hogy más jöjjön elő - rezzentem meg.
- Leverem, ne aggódj.
- Az előbb is elrohantál.
- Most nem fogok. Most leverem őket - szólt határozottan.
- Hol lehetnek a többiek? - hagytam figyelmen kívül Bokuto szavait, miközben előre indultam, vissza a folyosóra - Ők vajon nem keresnek minket?
- Írok nekik - vette elő a telefonját, majd írás helyett elkezdte először Akaashit hívni.
Füleltünk, hogy meghallhassuk a fiú telefonját és néhány másodperc elteltével, halottunk is egy dallamot. Mind a ketten tudtuk jól, hogy kinek a csengőhangja ez.
- Le ne tedd - néztem Bokutora, majd elfordultam a mellettünk lévő kis folyosóra, ahonnan hallottam a zenét.
Bokuto óvatos léptekkel jött utánam, miközben még mindig csörgette Akaashit. Rövid időn belül felerősödött a fiú csengőhangja, sőt, tudtam, hogy melyik helyeségből jön. Az aggódalom azért tört rám, ugyanis Akaashi nem vette fel a telefonját. Ez az jelentette, hogy vagy elhagyta, vagy...Vagy olyan dolog történt, amire nem is szeretnék gondolni.
- Itt hallom - szóltam Bokutonak, aki végül kinyomta a hívást, majd utánam lépve megálltunk az ajtóban, ahol nem volt bent az ajtó, így beláthattunk a helységbe. Bekukkantva az ablak előtt megpillantottam Akaashit, ahogy a földön ül, térdeit felhúzza és átöleli azokat - Akaashi! - szóltam aggodalmas hangon.
- Akaashi! - szólt Bokuto is, majd besietett legjobb barátjához én pedig ott voltam a nyomában.
- Akaashi, jól vagy? - guggoltam le, ahogy odaértem hozzá.
Akaashi nem válaszolt, csak némi szipogást hallottam és emiatt jobban rám tört az aggódalom.
- Akaashi? - suttogtam a fiú nevét, majd karjára tettem a kezemet és letérdeltem a papíros földre.
A fekete hajú fiú ekkor felemelte a fejét, mi pedig megláthattuk ijedt tekintetét, könnyáztatta arcát, lassan legördülő könnyeit és azt, hogy halálosan meg van rémülve. Az ajkaim megremegtek és azonnal magamhoz öleltem őt, ahogy csak tudtam.
- Hé, Akaashi - szólt Bokuto aggódva.
- Egyedül maradtam és nagyon féltem - suttogta Akaashi rekedt hangon - Annyira féltem... - csuklott el a hangja.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|
Ficção Histórica[Név] és Kuroo többek, mint barátok. A felejthetetlen, együtt töltött pillanatok folytatódnak, amint új év kezdődik, s visszamennek ismét a kollégiumba. A barátság extrákkal dolog kezd különös irányba torkolódni, kettőjük kapcsolata pedig egyre szív...
